Kraiciné Szokoly Mária, az ELTE PPK címzetes egyetemi docense mesél életútjáról, tudományos szemléletének alakulásáról és az oktatás mai kihívásairól az ELTE Alumni Központ Alumni Staféta című interjúsorozatában.

Milyen hasznos útravalót kapott Alma Materben?
Biológia, népművelés, filozófia szakokon végeztem az ELTE-n, biológiából doktoráltam 27 éves koromban és 50 éves korom körül szereztem PhD fokozatot neveléstudományból. A bölcsész gondolkodásmód holisztikus, ugyanakkor kritikai jellege, valamint a természettudomány egzaktsága és racionalitása sajátos „kettős látást” és gondolkodásmódot, kutatás iránti elkötelezettséget adott egy életre. Így az interdiszciplináris és rendszergondolkodás számomra már az 1970-es években evidens volt, mikor ez még nem volt maihoz hasonló mértékben jelen a kutatás világában. Nagy hasznát láttam ennek továbbá azokban a nemzetközi és hazai projektekben is, ahol sokféle nemzetiségű és szakterületű kollégával kellett együttműködni, érteni gondolkodásmódjukat, összehangolni munkájukat.

Mi okozza jelenlegi munkájának legnagyobb sikerélményét? Mik a legfőbb frusztrációi?
Mindent összevetve, közel húsz évvel a nyugdíjkorhatár után, szenior oktatóként számomra a legnagyobb öröm és napi sikerélmény, hogy az Intézetben még mindig számítanak a munkámra. 

A fiatal kollégákat – szakmai és köznapi dolgokban is – érdekli a véleményem, szívesen bejönnek hozzám kicsit beszélgetni. 

Ezt mutatta a 80. születésnapomra szervezett meglepetés rendezvény és az ez alkalomból – tanítványaim és kollégáim írásaiból – megjelent születésnapi kötet. Egyébként akkor érzem a munkám sikeresnek, ha azzal szembesülök, hogy tanítványaim szakmailag, emberileg sikeresek és tovább viszik azt a gondolatiságot és értékrendet, amit az ELTE, illetve a mi intézeti közösségünk képvisel. 

Ami frusztrációt okoz, az a tömegoktatás kísérőjelensége, hogy a hallgatók jelentős része alacsony tanulási motivációval kezdi meg egyetemi tanulmányait és közülük sokan a tanulás mellett dolgozni kényszerülnek. Így mind a hallgatóknak, mind az oktatónak nagy szakmai-módszertani kihívást jelent a minőségi képzés megvalósítása, ennek a bizonyos gondolatiságnak és értékrendnek, szakmai identitásnak a megalapozása.

Mi volt a legjobb tanács, amit valaha kapott?
A következő nagyon hasznos tanács, amit sajnos nem tudom pontosan, hogy fiatalon kitől és mikor kaptam, körülbelül így hangzott: ne vessz el a részletekben, próbálj helikopterrel a dolgok fölé emelkedni és onnan vizsgáld az eseményeket, legyenek azok tudományos vagy köznapi kérdések, történések.

Melyik irodalmi személlyel találkozna szívesen? Miért?
E kérdésre nem pontosan válaszolok, inkább azt mondanám, hogy kik azok, akik nagyon hiányoznak. Azok a meghatározó személyiségek, akik egyfajta kapaszkodót adtak a világ gyors, sokszor áttekinthetetlen változásának értelmezéséhez. Például Eszterházy Péter vagy Ungváry Tamás, György Péter és még sorolhatnám, bölcsész tanáraim közül Maróti Andor, TTK-s tanáraim közül Ádám György professzor, akiket referenciaszemélynek tekintettem, s akiknek életútja és gondolkodásmódja számomra példát és iránymutatást adott az információözönben való eligazodáshoz. Kicsit konkrétabban: egyetemi oktatóként meg kell küzdeni azzal, hogy társadalmi méretekben megkérdőjeleződött, leértékelődött a tudás, a kultúra, kérdésessé vált a műveltség mibenléte, elveszni látszik annak biztonsága és fontossága. Másrészt a rendszerváltás óta nem jött létre az a széles és művelt középosztály, amely képes lenne a globalizáció olvasztókatlanjában átörökíteni az európai és a nemzeti kulturális értékeket, hagyományokat, figyelni a leszakadó társadalmi csoportokra.

Mi az, amit a nagyközönségnek feltétlenül tudnia kellene az Ön szakmájáról?
Szerencse, hogy a neveléstudomány, azon belül a felnőttképzés, az andragógia tudományának középpontjában a PPK szlogenjének megfelelően „minden, ami ember”, vagyis az ember és a tanulás kutatása áll. Ez értelemszerűen igényli az interdiszciplináris megközelítést. A tanulás színtereinek és technológiai lehetőségeinek kitágulása paradigmatikus módon változtatta meg a tanulás világát. Ennek bio-pszicho-szociális megközelítésű kutatása és oktatása, azon belül a felnőttkori, életen át tartó tanulás kutatása az új évezredben a társadalmi-gazdasági, a fenntartható fejlődés kulcskérdésévé vált: milyen tanulásmódszertani eljárások, eszközök, technológiai környezet biztosíthatja folyamatosan a gazdaság változó igényeihez alkalmazkodni képes munkaerőt? Mit jelent a tanulást támogató felnőttoktatói szerep a szakképzésben vagy a munkaszervezetek HR-es munkatársai körében, amikor feladatuk a különböző társadalmi- és szocio-kulturális élethelyzetű munkavállalók gyors és hatékony képzésének biztosítása.

Milyen más területek érdekelték még szakterületén kívül?  
Az érdeklődési területem nem változott:

ami izgat, az az emberiség és a Föld jövője. 

Igaz-e és a jövőt tekintve mit jelent az a feltevés, hogy Földünk történetében az emberiség tevékenysége nyomán földtörténeti szempontból egy új, antropocén korszakról beszélhetünk. Mit tehet a tudomány, hogy megállítsa, lassítsa a természet rombolásának folyamatát és mit tehet a köznevelés és a felsőoktatás, valamint az általam nagyon hiányolt tudományos ismeretterjesztés, hogy jobb irányba kormányozzuk a globális változásokat, hogy a jövő generáció élhető világot örököljön tőlünk. Az ezen történő munkálkodás fontosságára hívnám fel minden jelenlegi hallgató figyelmét, mert a probléma a választott szaktól függetlenül mindenkit érint.

Forrás: ELTE Alumni