Az ELTE május 8-án díszdoktori címmel tünteti ki Michał Bilewiczet, a Varsói Egyetem szociálpszichológus professzorát. Kende Anna, az ELTE PPK egyetemi tanára interjújában a lengyel kutató nemcsak a kitüntetés személyes jelentőségéről beszél, hanem arról is, hogyan vezette pályája az előítéletek, az antiszemitizmus és a gyűlöletbeszéd vizsgálatához. Szó esik a múlt terheiről, a tudomány társadalmi felelősségéről, valamint a magyar és lengyel akadémiai élet aktuális kihívásairól is.

Hogyan fogadta a hírt, hogy az ELTE tiszteletbeli doktori címmel tünteti ki?
Rendkívül megtisztelőnek érzem ezt a kitüntetést. A tiszteletbeli doktori cím a legmagasabb elismerés, amelyet egy kutató kaphat. Ugyanakkor az ELTE különösen közel áll hozzám – hosszú évek óta együtt dolgozom a kutatóival, és bizonyos értelemben saját egyetemem párjának is tekintem, hiszen a Varsói Egyetem szintén egy nagy, állami, fővárosi egyetem Lengyelországban.

Ez az elismerés azért is fontos számomra, mert az ELTE tiszteletbeli doktorai között a pszichológia történetének legkiválóbb alakjai szerepelnek, kezdve a pszichológia mint tudomány megalapítójával, Wilhelm Wundttal, aki a 19. században kapta ezt a címet. Amikor vendégprofesszorként a Lipcsei Egyetemen dolgoztam, az irodám Wundt egykori laboratóriuma mellett volt, ahol láthattam azokat az eszközöket, amelyeket első pszichofiziológiai vizsgálataihoz használt. Az egyik tanítványa a lengyel pszichológia megalapítója, Kazimierz Twardowski professzor volt. Ő pedig az én doktori témavezetőm témavezetőjének témavezetőjének volt a mentora. Ebben az értelemben 

most olyan doktori címet kapok, amelyet korábban a tudományos „ük-ük-üknagyapámnak” ítéltek oda.

Miért választotta hivatásául a szociálpszichológiát?
Hallgatóként nem terveztem, hogy szociálpszichológus leszek. Szociológiát tanultam, és ott kezdtek érdekelni az előítéletek, a diszkrimináció és a csoportközi viszonyok kérdései. Hamarosan azonban rájöttem, hogy nemcsak leírni szeretném a valóságot, hanem meg is akarom magyarázni azt.

A szociálpszichológiában leginkább az vonzott, hogy kísérleti módszerekkel vizsgálhatók a társadalmi problémák okai. Az, hogy olyan eljárásokat alkalmazhatunk, amelyek segítségével elméleteket alkothatunk az emberi viselkedés magyarázatára. Fontos számomra az is, hogy a társadalmi jelenségek okait pszichológiai folyamatokban – például az emberi érzelmekben, motivációkban vagy bizonyos automatikus viselkedési tendenciákban – keressük. Ezeket a magyarázatokat érdekesebbnek találom, mint a más tudományágak által vizsgált szigorúan társadalmi vagy gazdasági okokat.

Fő kutatási témái közé tartozik az antiszemitizmus, a népirtások utáni megbékélés, a csoportközi viszonyok politikai és történeti aspektusai, valamint a gyűlöletbeszéd. Lengyel kutatóként miért tartja ezeket fontosnak?
Talán azzal az épülettel kellene kezdenem, amely hosszú éveken át a Varsói Egyetem Pszichológiai Karának adott otthont. A második világháború alatt ez az épület a varsói gettó SS-parancsnokságaként működött. Innen több százezer zsidót deportáltak a treblinkai megsemmisítő táborba. Hallgatóként erős ellenérzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy belépjek ebbe a sötét múltú épületbe. Idővel azonban rájöttem, hogy maga a hely történelmi igazolást ad a kutatásainknak. 

Hol máshol kellene előítéleteket, diszkriminációt vagy antiszemitizmust vizsgálni, ha nem az emberi történelem legnagyobb bűntettének helyszínén?

Bár sok évtized telt el, a világban ma is népirtások zajlanak, és az emberek továbbra is diszkriminálnak, nem szűntek meg az előítéletek sem. Összehasonlító kutatások azt mutatják, hogy az előítéletesség különösen magas Lengyelországban és Magyarországon. Úgy tűnik, a történelemből nem tanultunk eleget.

Nemzetközi szinten elismert kutatóként sem volt teljesen zökkenőmentes a pályája. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie, és hogyan magyarázza ezeket?
Lengyelországban az antiszemitizmus vagy a lengyelek által zsidók ellen elkövetett bűnök témája nemzeti tabunak számít. Aki ilyennel foglalkozik, nem számíthat a társadalom jóindulatára. Az utóbbi években számos pert indítottak történészek ellen, és hasonló tapasztalataim voltak az antiszemitizmusról szóló kutatásaim kapcsán nekem is. Lengyelország jobboldali elnöke egy interjúban „lengyelellenesnek” nevezte a kutatásaimat, ami nagyon meglepett, mert én éppen ellenkezőleg, kifejezetten lengyelbarátnak tartom az ilyen kérdések felvetését. Ha a Lengyelországot és a lengyeleket érintő társadalmi problémákat vizsgáljuk, hozzájárulhatunk azok megszüntetéséhez és a társadalom javításához.

Tiszteletbeli doktori címe alkalmából az ELTE PPK-n A gyűlöletbeszéd járványa és annak pszichológiai kezelési lehetőségei címmel tart előadást. Miért ezt a témát választotta?
Hosszú évek óta kutatom a gyűlöletbeszédet, és ez a témája a legtöbbet idézett publikációimnak is. Wiktor Soral kollégámmal közösen egy epidemiológiai modellt dolgoztunk ki, amely a gyűlöletbeszéd terjedését magyarázza. 

Kimutattuk, hogy a gyűlöletbeszéddel való találkozás alapvetően megváltoztatja az emberek gondolkodásmódját és érzelmeiket. 

Csökken az empátiájuk, és érzéketlenné válnak az agresszióval szemben, és a gyűlöletbeszédet egyre inkább természetesnek fogadják el. Szeretnék erről beszélni a magyar közönség előtt, amely hosszú éveken át szintén ki volt téve a média és a politikusok gyűlöletbeszédének. 

Hogyan látja a felsőoktatás, a tudományos kutatás és az akadémiai szabadság jelenlegi helyzetét Magyarországon és Lengyelországban, különösen a közelmúlt politikai változásainak fényében?
Az elmúlt napokban valódi eufóriát éreztem a magyarországi helyzet kapcsán. Kevés helyen sikerült a világon eltávolodni a populista kormányzástól és visszatérni a demokratikus útra. Ez természetesen alapvetően befolyásolhatja az akadémiai élet helyzetét is. Aggodalommal figyeltem számos magyar egyetem privatizációját és politikai ellenőrzés alá vonását. Az Európai Unió által javasolt megoldás – a modellváltó egyetemek kizárása olyan kutatási együttműködésekből, mint a Horizon vagy az Erasmus program – szintén aggasztott. Ezek az intézkedések nem a politikusokat érintették, hanem az oktatókat és a hallgatókat sújtották.

Lengyelországban szerencsére a populista kormányzás évei alatt nem privatizálták az egyetemeket, és ezek az intézmények a független gondolkodás utolsó bástyáiként működtek. Előfordultak ugyan kisebb zaklatások: például nem kaptam meg az egyetemi tanári címet annak ellenére, hogy a kinevezési eljárás sikeresen lezajlott. Magát a címet a köztársasági elnök adományozza, aki – mint kiderült – politikai megfontolások alapján is dönthet. 

Számomra azonban a legfontosabb a tudományos kutatás szabadságának megőrzése, még az ilyen kisebb nehézségek árán is. 

Milyen kapcsolat fűzi az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karához?
Hosszú évek óta nagyra értékelem az ELTE, valamint más magyar egyetemek – például a Pécsi Tudományegyetem – kollégáinak munkáját. Az első jelentős külföldi kapcsolatom a néhai László János professzor volt a Pécsi Tudományegyetemről. Doktoranduszként ő hívott meg első nemzetközi konferenciámra, amely rendkívül meghatározó élmény volt számomra.

Ma már számos kiváló ELTE-s kutatóval dolgozom együtt, a populizmus, a történelem, a megbékélés és a holokauszt észlelésének pszichológiai kérdéseit vizsgálva. Külön öröm számomra, hogy 

a magyar kutatók továbbfejlesztik azt az erkölcsi példaképeken alapuló megbékélési modellt, amelyet Sabina Čehajić-Clancy-val közösen dolgoztunk ki. 

A magyar kutatásokat ezen a területen különösen jelentősnek tartom.

Milyen tervei és célkitűzései vannak a jövőre nézve?
Jelenleg egy UNESCO Tanszéket hozok létre a Varsói Egyetemen az antiszemitizmus és a csoportközi gyűlölet kutatására. A tanszék célja nemcsak a tudományos kutatás, hanem a szorosabb együttműködés a társadalmi élet szereplőivel is: civil szervezetekkel, politikusokkal és önkormányzatokkal.

Régiónkban – Lengyelországban és Magyarországon egyaránt – az akadémikusok gyakran az egyetemeken kívül is vállalnak munkát civil szervezeteknél, agytrösztökben vagy kutatócégeknél. Úgy gondolom, ez bizonyos mértékig az egyetemek rovására megy. Lehetővé kellene tenni, hogy az akadémiai és az alkalmazott munka értelmes módon az egyetemi szerepkörön belül integrálódjon. 

Olyan egyetemet képzelek el, amely az alapkutatás mellett alkalmazott kutatást is végez. Szeretném, ha a politikusok és döntéshozók az egyetemekhez és azok munkatársaihoz fordulnának, amikor tudásra van szükségük.

Fotó: Arek Markowicz / PAP