H. Nagy Annától búcsúzunk

December 4-én, életének 75. évében elhunyt H. Nagy Anna nyugalmazott egyetemi docens, a Pedagógiai és Pszichológiai Kar, korábban a Természettudományi Kar oktatási dékánhelyettese. Temetésére január 9-én került sor a Rákospalotai temetőben. A szertartáson Hunyady György professzor úr búcsúztatta az emblematikus oktatót. Professzor úr búcsúszavait az alábbiakban tesszük közzé. 

"Nehéz szívvel jöttünk búcsút venni H. Nagy Annától, sokan, akik hosszú éveken át lehettünk egyetemi kollégái, munkatársai, munkahelyi barátai. Most kell szembenéznünk azzal, hogy végleg elvesztettük őt, aki maga volt az oktatás-fejlesztés, a munkával való azonosulás, az intézményi elkötelezettség megtestesítője.  Bármikor, ha az ELTE-re gondolunk, a közös munkahelyre, a munkahely közösségre, akkor az elsők között idézzük fel őt, aktív jelenlétét, felelős szerepvállalását, kimeríthetetlen fáradozását a közcélokért. Számunkra Anna volt ennek az egyre bonyolódó roppant intézménynek a jó szelleme, aki alaposan ismerte azt, komor türelemmel elviselte visszásságait, gondos ügybuzgalommal és kimeríthetetlen ötletességgel szolgálta annak érdekeit, megértő segítőkészséggel állt kollégái és hallgatói mellé, olyan ember volt, akire bizton lehetett mindig számítani. Magának csupán megbecsülést kért, nem dicsőségre vágyott.

Az ELTE Annának iskolája és egész alkotó életében munkahelye volt.  Ez egy felbonthatatlan, erős kötődésnek bizonyult: itt tanult, itt kapott diplomát, kezdett egy úttörő tudománnyal, a genetikával foglalkozni, itt szerzett szervezeti tapasztalatokat és vezetői tekintélyt. Nem kevesebb, mint három karának volt munkatársa (most eltekintve a rektor-követlen időszakától), hosszabb időkig volt oktatási vezetője két karnak, a rendszerváltás előtt a gigászi TTK-nak, majd a rendszerváltás jegyében született és felserdült PPK-nak. A dékán oktatási helyettese (és a továbbképzési megbízottja) mindenkor odafigyelő, szervező erejű, munkás tagja a kari vezetésnek. Jobb esetben a tettek fáradhatatlan embere, az oktatási intézmény motorja. Anna volt a legjobb eset, a legjobb arca a hallgatók felé forduló hivatalnak, aki kivételes munkamoráljával, tárgyszerűségével és emberségével mintát (nagyon magas mércét) is adott munkatársainak, az adminisztrációnak és a hallgatóknak. Szigora mögött valamennyien éreztük áldozatos jóságát, ami egyedülálló tiszteletet váltott ki munkahelyén (és nyilván a nagy felelősséggel gondozott családjában is).

Mindannyiunknak megvan a maga története arról, hogyan találkozott Annával, hogyan dolgozott és gondolkodott vele együtt, mit kapott és tanult tőle az oktatás érdekében és emberség dolgában. Három epizódját én is felidézem a mi ELTE-n megélt közös történetünknek, három élethelyzetet, ami talán számára sem volt közömbös.  A 90-es évek legelején miniszter szállt ki az egyetemre, úgy tudtuk, hogy az a célja, hogy leváltson, mint a BTK dékánját, aki felelős a mindent felkavaró bölcsész reformért.  Ilyenkor - bizton mondhatom - megfogyatkoznak a barátok, nekem viszont ekkor jelentkezett egy új szolidáris társam a rivális TTK-ról, csak azért, mert Anna úgy gondolta, hogy e helyzet méltánytalan, megújítási kísérletünk merész ugyan, de előrevivő és van benne értelmes jószándék. A második szín a kisház a Szerb utca oldalán, ahol Anna érdemi előzmények nélkül, a szó szoros értelmében a semmiből létrehozott és működtetni kezdett két ELTE intézményt, az egyetemi kiadót és a pedagógus-továbbképzést. Alkalmasint volt 2-3 segítőtársa, de valójában egyszemélyes vállalkozásként indult kanyargós útjára mindkét intézmény, melyeket a jó szülő odaadó figyelmével figyelt és támogatott hosszú távon. Ezt tapasztaltam, úgy is, mint a hányatott sorsú kiadó korai szerzője, megrendelője, hálás közönsége. És ezt követhettük nyomon a pedagógus továbbképzés intézményesedésének soklépcsős folyamatában, amint azt szervezte, kiépítette, védte, ügyszeretetével és életenergiáival táplálta.

Végül a PPK diadalmas megszületésének kínjai idején - 2003-ban - nem volt kérdés, hogy az oktatás rendjének kialakítására, munkatársainak kiválasztására, avatott egyetemi képviseletére kihez forduljunk segítségért. Anna egyike volt annak a néhány pionírnak, kik nélkül nem lett volna működőképes a kar az első éveiben. És éles fordulatokat vető korokban a továbbképzés egész egyetemre kitekintő rendszerét vitte tovább az idők végtelenségéig. Az idők végtelenek, az egyetemi pálya azonban nem az, előbb utóbb elhagyjuk valamennyien, ezt tette Anna is egy éve, a TÓK-on vállalva még egy pótlólagos megbízást.

Annának a munka különösen sokat jelentett, uralta is és rabja is volt egyetemi munkájának. Végezte kötelességtudó lényének teljes odaadásával akkor is, amikor egészsége megroppant, amikor már - a rá jellemző higgadt racionalitással - számot vetett azzal, hogy élete lealkonyul. Elképzelésem szerint az utolsó napokig megőrizte önmagát, mert hiszen mivel is lehetne őt jobban jellemezni, mint hogy Anna a helytállás megtörhetetlen embere volt. És mi őrizzük meg őt így a tudatunkban: szemüveggel nagyított higgadt, komoly tekintetével, fékezett, megfontolt mondanivalójával, erős, kitartó érzéseivel. Az élet nehézségeivel birkózó vasakaratával, gyémánt keménységű jellemével. Isten áldja, drága Anna."

dr. Hunyady György