Túlélni az elképzelhetetlent

Ez egy nagyon szomorú történet. Létezik ugyan egy évenkénti, kötelező orvosi vizsgálat, de sajnos nagyon nagy tömegek zúdulnak ilyenkor az ellátókra. Nincs mindig kellő idő és energia az alapos kivizsgálásra. Főleg, ha a vizsgált személy nem is jelez minden problémát. Ez persze nem menti fel sem az orvost, sem a sofőrt, aki tudott a problémájáról, és mégis vezetett.

 

Ilyen eseteknél nem egyedül a túlélőknek és a családtagjukat elveszítő, közeli hozzátartozóknak lehet szüksége a támogatásra. A baráti körnek, ismerősöknek, olykor még az idegeneknek is komoly megrázkódtatás lehet egy ilyen katasztrófa. Ők az úgynevezett másodlagos, harmadlagos áldozatok. A pszichológusok elsősorban a közvetlenül érintettek ellátását próbálják biztosítani. Eleinte abban kellett segíteni, hogy felismerjék, melyek azok a fizikai és pszichés állapotok, amik természetesek ilyenkor és meddig. Engem a veronai tragédia utáni első időszakban több szülő is megkeresett, mondván, sok változást vettek észre a gyerekeik viselkedésén, de nem tudták, hogy azok mekkora bajt jeleznek. Nekik csak tanácsadó beszélgetésre volt szükségük, hogy megerősítsem őket abban, amit jól csinálnak, és beszéljek a későbbiekben várható tünetről.

 

A távolság miatt nem tudtak az első perctől jelen lenni, de hat fő azonnal kocsiba ült és odautaztak. Érzelmileg és pszichésen is sokkos állapotba került fiatalokkal és felnőttekkel találkoztak, de mindenki másként reagált a helyzetre. Akadt, akinél az elidegenedés tünetei mutatkoztak, másnál a szorongásos rohamok, a pánik vagy a teljes lefagyás volt az érzelmi reakció. Volt, akinek még abban is segíteni kellett, hogy telefonon felhívja a hozzátartozóit, mert olyan állapotban volt, hogy még tárcsázni sem tudott. Hasonló érzelmi reakciók egyébként egy sokkal hétköznapibb helyzetben is előfordulhatnak. Magam is részese voltam olyan esetnek, hogy tűz miatt leállt a metró, mindenkinek ki kellett szállnia. Volt olyan utas, aki annyira megijedt, hogy szinte azt sem tudta, hol van. Mellette maradtam, amíg föl nem fogta a helyzetet. Attól nyugodott meg, hogy átélhette: van, aki nem hagyja magára ebben a helyzetben. Ilyenkor a legfontosabb, hogy az áldozatok egyéni szükségletei szerint foglalkozzunk velük.

 

Mivel a sítáborba korábbi évfolyamokból is mentek diákok, nagyon sok érintett volt. A megrázkódtatás miatt az első néhány napban az osztálytársaknak, a szülőknek, és a tantestületnek is kellett a támogatás. Egy egész iskolát érintő helyzetben nem elegendő az iskolapszichológus szaktudása. Kifejezetten katasztrófatrauma kezelésében járatos szakemberekre is szükség volt, akik pontosan tudják, hogy ilyenkor milyen módszerekkel lehet valóban segíteni. Egy ilyen tragédia hatása több évig tart. A súlyosan traumatizált embereknek hosszú távú segítségre van szükségük. Minimum három év, mire valaki fel tud dolgozni egy, a veronaihoz hasonló katasztrófát.

 

Egy ilyen krízis másképp terheli meg az érintetteket az esemény bekövetkezésekor, egy-két hónap múlva vagy a tragédia első, és későbbi évfordulóikor. Az idő múlásával más-más pszichés problémák jöhetnek elő. Amikor egy közösséget érint a tragédia, az első hetekben mindenki segíteni akar, tettre kész állapotban van. Ezt szakszóval „mézesheteknek” szoktuk nevezni. Aztán, mikor nyilvánvalóvá válik, hogy a történtek visszafordíthatatlanok és súlyos következményei vannak, akkor jön egy iszonyatos zuhanás. A vörösiszap-katasztrófa idején például ez akkor volt, mikor az emberek ráeszméltek arra, hogy nem tudnak visszamenni a házba, ahol addig teljesen feleslegesen lapátolták a sarat. A képviselő-testületnek megpróbáltam bemutatni, hogy milyen pszichés reakciók várhatók az esemény utáni krízisszakaszokban, hiszen ez segíthette volna a munkájukat. Magyarországon azonban a pszichológiának nincs elegendő presztízse ahhoz, hogy komolyan vegyék ezeket az előrejelzéseket. Pedig beigazolódott szinte minden. Legjobban azt sajnáltam, hogy sok kilincselésünk ellenére sem sikerült államilag finanszírozott pszichológus státuszt biztosítani. Szerencsénkre a Máltai Szeretetszolgálat alkalmazott a helyszínen egy pszichológus szakembert, akinek pár hónap elteltével már csaknem hatvan kliense volt. A veronai tragédiánál láttuk, hogy a helyzet azóta sem javult. Az ott érintettek többsége is a magánellátásban landolt, mert kevés az állami szakellátásban a pszichológus, hosszúak a várólisták, ráadásul az elérhető pszichológusok sem feltétlenül felkészültek a katasztrófakrízis kezelésére.

Ezt leginkább a vörösiszap-katasztrófa idején tapasztaltam, ott nagyon sokan akartak segíteni, önkénteskedni. Abba viszont már kevesen gondoltak bele, hogy valahogy nekik is fel kell majd dolgozniuk azt, amivel szembesülnek. Ennyire drámai emberi sorsokkal találkozni lai­kusként, felkészületlenül, ártalmas is lehet. Ahhoz, hogy valaki valóban képes legyen segíteni egy katasztrófa helyszínén, nagyon komoly önismeretre és stabilitásra van szükség. Még szakemberként sem könnyű mindig helytállni. Mikor egy fiatal kolléganőmmel Devecsert járva láttuk, hogy a házak egy részénél már embermagasságú a vörös elszíneződés, akkor szembesültünk igazán a csapás mértékével. A kolléganőmet annyira megviselte a látvány, hogy vissza kellett mennünk a szálláshelyünkre.