Karunkról
Nyomtatható verzió   Tartalom elküldése levélben   Betüméret növelése   Ikonok magyarázata 

Túlélni az elképzelhetetlent

Árvíz, vörösiszap-katasztrófa, veronai buszbaleset. Tragédiák, amelyeket nem tudtak volna kiheverni az áldozatok a katasztrófapszichológusok segítsége nélkül. V. Komlósi Annamáriával, a Magyar Pszichológiai Társaság Katasztrófapszichológiai Szekciójának elnökével a Népszava beszélgetett.
Katasztrófa: olyan vészhelyzeti és tragikus esemény, amely drasztikusan megváltoztatja addigi életüket. Egyes, ember által okozott katasztrófák azonban elkerülhe­tőek lehetnének. A veronai buszbaleset alvászavarral küzdő sofőrjét például állapota ellenére munkára alkalmasnak találta az orvosa. A sofőr mellett most ő is gyanúsított az ügyben, egy év börtönre is ítélhetik. A személyes felelősségen túl milyen rendszerszintű problémára világíthat rá ez az eset? 
Ez egy nagyon szomorú történet. Létezik ugyan egy évenkénti, kötelező orvosi vizsgálat, de sajnos nagyon nagy tömegek zúdulnak ilyenkor az ellátókra. Nincs mindig kellő idő és energia az alapos kivizsgálásra. Főleg, ha a vizsgált személy nem is jelez minden problémát. Ez persze nem menti fel sem az orvost, sem a sofőrt, aki tudott a problémájáról, és mégis vezetett.
Két év telt el a tragédia óta. Hol tart most az érintettek pszicholó­giai ellátása?
Ilyen eseteknél nem egyedül a túlélőknek és a családtagjukat elveszítő, közeli hozzátartozóknak lehet szüksége a támogatásra. A baráti körnek, ismerősöknek, olykor még az idegeneknek is komoly megrázkódtatás lehet egy ilyen katasztrófa. Ők az úgynevezett másodlagos, harmadlagos áldozatok. A pszichológusok elsősorban a közvetlenül érintettek ellátását próbálják biztosítani. Eleinte abban kellett segíteni, hogy felismerjék, melyek azok a fizikai és pszichés állapotok, amik természetesek ilyenkor és meddig. Engem a veronai tragédia utáni első időszakban több szülő is megkeresett, mondván, sok változást vettek észre a gyerekeik viselkedésén, de nem tudták, hogy azok mekkora bajt jeleznek. Nekik csak tanácsadó beszélgetésre volt szükségük, hogy megerősítsem őket abban, amit jól csinálnak, és beszéljek a későbbiekben várható tünetről.
A Krízis Intervenciós Csoport (KINCS) tagjai, szakpszichológusok a buszbaleset helyszínén dolgoztak önkéntesként. Mit tapasztaltak az első időszakban, egyáltalán, hogyan lehet segíteni egy ilyen helyzetben?
A távolság miatt nem tudtak az első perctől jelen lenni, de hat fő azonnal kocsiba ült és odautaztak. Érzelmileg és pszichésen is sokkos állapotba került fiatalokkal és felnőttekkel találkoztak, de mindenki másként reagált a helyzetre. Akadt, akinél az elidegenedés tünetei mutatkoztak, másnál a szorongásos rohamok, a pánik vagy a teljes lefagyás volt az érzelmi reakció. Volt, akinek még abban is segíteni kellett, hogy telefonon felhívja a hozzátartozóit, mert olyan állapotban volt, hogy még tárcsázni sem tudott. Hasonló érzelmi reakciók egyébként egy sokkal hétköznapibb helyzetben is előfordulhatnak. Magam is részese voltam olyan esetnek, hogy tűz miatt leállt a metró, mindenkinek ki kellett szállnia. Volt olyan utas, aki annyira megijedt, hogy szinte azt sem tudta, hol van. Mellette maradtam, amíg föl nem fogta a helyzetet. Attól nyugodott meg, hogy átélhette: van, aki nem hagyja magára ebben a helyzetben. Ilyenkor a legfontosabb, hogy az áldozatok egyéni szükségletei szerint foglalkozzunk velük.
A veronai tragédia idején ön nem a helyszínre, hanem az érintett iskolába sietett, ahol a tanároknak, osztálytársaknak volt szüksége a pszichológusok munkájára. Hogy fogadták?
Mivel a sítáborba korábbi évfolyamokból is mentek diákok, nagyon sok érintett volt. A megrázkódtatás miatt az első néhány napban az osztálytársaknak, a szülőknek, és a tantestületnek is kellett a támogatás. Egy egész iskolát érintő helyzetben nem elegendő az iskolapszichológus szaktudása. Kifejezetten katasztrófatrauma kezelésében járatos szakemberekre is szükség volt, akik pontosan tudják, hogy ilyenkor milyen módszerekkel lehet valóban segíteni. Egy ilyen tragédia hatása több évig tart. A súlyosan traumatizált embereknek hosszú távú segítségre van szükségük. Minimum három év, mire valaki fel tud dolgozni egy, a veronaihoz hasonló katasztrófát.
A balesetnek nemrég volt a második évfordulója, tehát a folyamat még zajlik. Milyen szakaszokról beszélhetünk?
Egy ilyen krízis másképp terheli meg az érintetteket az esemény bekövetkezésekor, egy-két hónap múlva vagy a tragédia első, és későbbi évfordulóikor. Az idő múlásával más-más pszichés problémák jöhetnek elő. Amikor egy közösséget érint a tragédia, az első hetekben mindenki segíteni akar, tettre kész állapotban van. Ezt szakszóval „mézesheteknek” szoktuk nevezni. Aztán, mikor nyilvánvalóvá válik, hogy a történtek visszafordíthatatlanok és súlyos következményei vannak, akkor jön egy iszonyatos zuhanás. A vörösiszap-katasztrófa idején például ez akkor volt, mikor az emberek ráeszméltek arra, hogy nem tudnak visszamenni a házba, ahol addig teljesen feleslegesen lapátolták a sarat. A képviselő-testületnek megpróbáltam bemutatni, hogy milyen pszichés reakciók várhatók az esemény utáni krízisszakaszokban, hiszen ez segíthette volna a munkájukat. Magyarországon azonban a pszichológiának nincs elegendő presztízse ahhoz, hogy komolyan vegyék ezeket az előrejelzéseket. Pedig beigazolódott szinte minden. Legjobban azt sajnáltam, hogy sok kilincselésünk ellenére sem sikerült államilag finanszírozott pszichológus státuszt biztosítani. Szerencsénkre a Máltai Szeretetszolgálat alkalmazott a helyszínen egy pszichológus szakembert, akinek pár hónap elteltével már csaknem hatvan kliense volt. A veronai tragédiánál láttuk, hogy a helyzet azóta sem javult. Az ott érintettek többsége is a magánellátásban landolt, mert kevés az állami szakellátásban a pszichológus, hosszúak a várólisták, ráadásul az elérhető pszichológusok sem feltétlenül felkészültek a katasztrófakrízis kezelésére.

Fotó: Draskovics Ádám

Hiába lenne tehát szükség a munkájukra, a katasztrófa- és ­kríziskezelő szakpszichológusi képzésre a jelentkező is kevés. Épphogy összejött akkora létszám, hogy az ELTE el tudjon indítani egy ilyen költségtérítéses képzést. Miért nem érdeklődnek a terület iránt a fia­talok?
Kevés a jelentkező, hiszen az itt szerzett tudás nem váltható közvetlenül magasabb jövedelemre. Egy katasztrófapszichológus sok esetben ingyen dolgozik súlyos katasztrófák idején. Éppen ezért szükség lenne arra, hogy állami támogatást kapjon a képzés, és legyenek megfelelően finanszírozott álláshelyek is. Sajnos eleve kevés a státusz, pedig a magyarok mentális állapota alapján sokkal több szakemberre lenne szükség.
Egy katasztrófa idején rengetegen akarnak segíteni, és gyakran nemcsak szakemberek érkeznek, hanem elözönlik a helyszínt a képzetlen önkéntesek is. Milyen hátrányai lehetnek ennek?
Ezt leginkább a vörösiszap-katasztrófa idején tapasztaltam, ott nagyon sokan akartak segíteni, önkénteskedni. Abba viszont már kevesen gondoltak bele, hogy valahogy nekik is fel kell majd dolgozniuk azt, amivel szembesülnek. Ennyire drámai emberi sorsokkal találkozni lai­kusként, felkészületlenül, ártalmas is lehet. Ahhoz, hogy valaki valóban képes legyen segíteni egy katasztrófa helyszínén, nagyon komoly önismeretre és stabilitásra van szükség. Még szakemberként sem könnyű mindig helytállni. Mikor egy fiatal kolléganőmmel Devecsert járva láttuk, hogy a házak egy részénél már embermagasságú a vörös elszíneződés, akkor szembesültünk igazán a csapás mértékével. A kolléganőmet annyira megviselte a látvány, hogy vissza kellett mennünk a szálláshelyünkre.
Ahhoz, hogy egy pszichológus segíteni tudjon, szükség van az áldozatok együttműködésére is. Mennyire fogadták el Devecserben és Kolontáron a pszichológusi támogatást az érintettek?
Egy pszichológusnak nagyon nehéz belépni egy ilyen helyzetbe, hiszen a szakmánkról nagyon keveset tudnak az emberek. Sokakban még mindig az a kép él, hogy mi vagyunk azok, akik jóságosan végighallgatjuk a szomorú embereket, vagy azokat kezeljük, akiknek valamilyen mentális betegsége van. A vörösiszap-katasztrófánál is tapasztaltuk, hogy lelki támogatásért inkább paphoz, lelkészhez fordultak az emberek. Szerencse, hogy már több felekezet részéről is elindult egyfajta nyitás a pszichológia felé. Devecserbe például segítőnek érkezett egy katolikus pap, Fodor János, aki a grazi egyetemen tanult katasztrófapasztorációt. Kiválóan értette a dolgát és velünk is együtt tudott működni. A KINCS korábbi tagjaival, akik önkéntes pszichológusként érkeztek a helyszínre, végiglátogattuk a kitelepített családokat, és találkoztunk olyan emberekkel, akiket nagyon mély depresszióból kellett kiemelni, óriási szükség volt a támogatásra, pszichológiai segítségre. 
Szöveg: Népszava.hu

Portálkezelői menü Tartalom módosítása Utolsó módosítás dátuma: 2019.02.04.
Eseménynaptár
Előző hónap a naptárban 2019 február Következő hónap a naptárban
H Hétfő K Kedd Sz Szerda Cs Csütörtök P Péntek Sz Szombat V Vasárnap
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
ELTE Logo