Kutatói attitűddel gyakorlati kérdéseket vizsgálni

Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara adott otthont az európai pedagógusképzéssel foglalkozó doktorátus-szervezet (EDiTE­ – European Doctorate in Teacher Education) és a NAFOL (norvég pedagógusképzéssel foglalkozó doktori iskolák nemzeti konzorciuma) konferenciájának. A tanácskozásról Halász Gábor professzort, az ELTE Neveléstudományi Doktori Iskolájának vezetőjét kérdeztük, aki többek között arról is beszélt, hogy a doktori iskolának kiterjedt partneriskola-hálózata van, ahol a hallgatók adatgyűjtést, kutatást végezhetnek. „Létfontosságú a gyakorlati világban való megmerítkezés; ez garantálja ugyanis, hogy kutatásaink valós problémákra keresnek válaszokat” – emelte ki.

Milyen szerepet játszik az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara az EDiTE működésében? Mi a kooperáció jelentősége?

Az együttműködés öt évvel ezelőtt kezdődött, amikor öt európai doktori iskola létrehozott egy új, pedagógusképzéssel, illetve pedagógiai kutatásokkal foglalkozó doktori képzési programot. Az EDiTE program, amely jelenleg Európai Unió Horizon 2020 kutatási programjának támogatását élvezi jelenleg tizenöt fiatal kutatót foglalkoztat. Ők a pedagógusképzést, és a pedagógusok tanulását vizsgálják európai kontextusban. Közülük hárman az ELTE PPK munkatársai, akik olyan területeken folytatnak kutatást, mint a pedagógus-hallgatók gyakorlati képzése, az innovatív iskolákban dolgozó pedagógusok tanulása és a más szakmákban dolgozók tanulása.

A hétvégén lezajlott konferencián ez a tizenöt kutató mutatta be előrehaladását, de ennél többre is lehetőséget kaptunk; tapasztalatokat cseréltünk a különböző tagállamok oktatási törekvéseit illetően, amelyben nagy segítséget nyújtott, hogy az Európai Bizottság egyik képviselője, illetve a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság elnöke, Csépe Valéria is előadást tartott. Utóbbi, a Nemzeti Alaptanterv Felülvizsgálati Bizottságának vezetőjeként remekül rálát a közoktatást érő hazai és európai kihívásokra is.

Idén azonban az EDiTE egy Európai Unión kívüli partnert is talált…

Igen, az a megtiszteltetés ért minket, hogy a norvég pedagógusképzéssel foglalkozó doktori iskolák nemzeti konzorciumával (NAFOL) működhettünk együtt, amelynek vezetője, Kari Smith a pedagógusképzés kutatásának leginkább elismert nemzetközi szakértői közé tartozik. Többféle kultúra és megközelítésmód összevetésére volt lehetőségünk.

Megfigyelhető az európai trend az oktatási programok egységesülésében. Mik ennek a programnak a jellemzői? Hogyan tér el ettől a norvég modell?

Amit európai uniós gondolkodásmódnak tartunk, az alapvetően a tagországok gyakorlatából fakad. Két szempontot emelnék ki. Az egyik, hogy egységben szemléljük a pedagógusképzés három szakaszát, amelyet az egyetemi képzés, a munkába állást követő időszak, illetve az élethosszig tartó, a későbbi életpályán folyó tanulás alkotnak. Ez a három egységesen alkotja a pedagógussá válás folyamatát. Az egyetem ennek pusztán az első részét szervezi, így a folyamat további szereplőivel való kommunikáció, és közös munka létfontosságú. Az iskolák és pedagógusok egymástól való tanulása alapvető, hiszen a tudás jelentős része nem itt, az egyetem falain belül található, hanem az oktatás helyszínein, az iskolákban. Bár Norvégia nem uniós tagállam, de inspiráló, megtermékenyítő hatással bír az európai uniós gondolkodásra. A program egyik fiatal kutatója egyébként pont ezt a témát vizsgálja; vagyis hogy milyen módon hat az Unió szakpolitikája a tagállamok pedagógusokkal kapcsolatos szakpolitikáira.

Szó volt korábban a gyakorlat fontosságáról is. Létezik a sikeres munkához szükséges gyakorlati tudás is, amelyet nehéz szavakba önteni. A közvetlen szakmai kommunikációnak, a mindennapi problémák megvitatásának kulcsszerepe van. Mi kifejezetten olyan szakembereket szeretnénk nevelni a doktori képzésben, akik a gyakorlati problémamegoldás területén képesek segíteni az iskolákat.

Milyen visszajelzések érkeztek a végzettek részéről?

A konferencián már végzett doktori hallgatók is előadtak tapasztalataikról. Van, aki oktatóvá vált nálunk, egyikük pedig magas rangú köztisztviselőként dolgozik a közigazgatásban. Érdekes tanulság, és egyben globális trend, hogy a doktorátust szerzettek egyre nagyobb arányban az akadémiai szférán kívül helyezkednek el. Ma már nem csak a saját utánpótlásunkat neveljük. Mind a közszférában, mind a piaci szférában mutatkozik igény olyan szakemberekre, akik kutatói attitűddel tudnak gyakorlati kérdéseket vizsgálni. Olyanok képzésére kell tehát vállalkoznunk, akik a gyakorlat szokatlan kérdéseire válaszul új tudást képesek létrehozni, az ehhez szükséges képességeket pedig a mi felelősségünk kialakítani. 

Tudna mondani pár példát, hogy megfoghatóbbá váljon mindez?

Azok a kormánytisztviselők, akik az országos kompetenciaméréseket lebonyolítják, az idejük óriási részében ugyanolyan tevékenységet folytatnak, mint mi. Azok, akiket tanfelügyelőnek hívunk, és akik iskolákat és pedagógusokat értékelnek, nagyon hasonló dolgokat csinálnak, mint mi, egyetemi kutatók, csak máshogy hívják őket. Az oktatásfejlesztéssel foglalkozó szakemberek szintén ugyanolyan kompetenciákkal kell, hogy rendelkezzenek, mint egy jó kutató. A gyakorlati élet pedig igényli a munkájukat; egyre több olyan iskolával találkozom, ahol folyamatosan zajlik az adatok gyűjtése, elemzése, az innovációk kipróbálása. Találkoztunk olyan intézményvezetővel is, aki bármikor szívesen fogad kutatókat az iskolájában; mindezt pedig nem a fiatal kutatók iránti szimpátiája miatt teszi, hanem mert az iskolának is érdekében áll a folyamatos visszacsatolás.

A konferencia anyagában azt írták, hogy döntéshozók számára is fontos mondanivalóval rendelkeznek. Miben érhető ez tetten?

A doktori iskolák szabályozásáról döntő szakembereknek is segíthet az átfogó kép arról, hogy merre haladnak a doktori képzések Európa-szerte. De minden oktatásfejlesztéssel, vagy pedagógusképzéssel foglalkozó döntéshozó számára releváns, hogy az uniós iskolapolitikai folyamatok homlokterében milyen kérdések állnak. Kiemelt figyelmet kapott például az utóbbi időben a horizontális tanulás, a hálózatokon történő tudásmegosztás jelensége. Mindez azonban nem pusztán tanulók, hanem intézmények között is megvalósulhat. Az oktatás nagy tartalékaként tekinthetünk arra a tudásmennyiségre, amely az iskolákban található, de egyenetlenül oszlik el.

Minden oktatási rendszerben megfigyelhető jelenség, hogy az iskolák egytizede olyan problémákat old meg, olyan csodákra képes, amelyre az intézmények döntő többsége nem. Ha a pedagógusok intézményeken átívelően oszthatják meg tapasztalataikat egymással, akkor rendkívül figyelemre méltó eredmények születhetnek.

Mi az együttműködés további sorsa?

Mielőtt válaszolok, hadd térjek ki a saját intézményünkre. A közös munka nélkül nem tudtuk volna ilyen sikeressé tenni az angol nyelvű doktori képzésünket. Mára minden évben többtucat jelentkező keres meg minket a világ minden tájáról, mert szeretnének a doktori iskolánkban tanulni. Számos újítást kipróbálhattunk, amelyekre a hétköznapi működés mellett nem lett volna alkalmunk; az ilyen projektek kegyelmi állapotúak. Ez persze nehézség is; ennyi partnerrel egyeztetve minden fél olyan megoldással megy haza, amely valamilyen módon eltér az otthoni, domináns gyakorlatától. Ezek a változtatások aztán az innováció melegágyává válnak.

Hogyan tovább?

Ami a folytatást illeti, én nagyon remélem, hogy a projekt lejárta után is megmarad a konzorcium együttműködése. Ma Norvégia az oktatás területének egyik figyelemreméltó, inspiráló szereplője, és ez csak részben fakad az anyagi jólétből, nagyban függ a változásokra nyitott, kreatív szemléletmódjuktól.

Az együttműködés nem pusztán szakpolitikai kérdésekben segített minket, hanem felismertette velünk az akadémián kívüli szférával való együttműködés fontosságát. Feltehetően ennek köszönhetően vagyunk mi az egyedüli doktori iskola, amelynek partneriskolái vannak és különösen fontosnak tartja a velük való együttműködést.

ppk.elte.hu