„Nekünk újra és újra ki kell találnunk magunkat”

Mi az első három szó, ami eszedbe jut a PPK-ról?
Diákbarát. Jó közösség. Megtartó.

Hogyan jellemeznéd az intézetedet, az IPPI-t?
Az intézet régóta nagyon fontos része az én és a kollégáim életének, így ez a kapcsolat professzionális és személyes is egyben. Mindezek mellett küzdelmes az életünk a képzéseinkkel kapcsolatos változások és az intézetünk, valamint a tágabb környezetünk történései miatt. Utolsóként azt mondanám, hogy sokfélék vagyunk, nemcsak a kutatási témák, a képzési területek és a diákok tekintetében, hanem mi magunk, kollégák is nagyon sokféle háttérrel érkeztünk, és sok mindennel foglalkozunk. Így lettünk egy nagy család, és mégis ki tudott alakulni olyan közös gondolkodás, értékrend, amelyek mentén régóta együtt dolgozunk.

Mitől küzdelmes az intézet története?
Manapság sem társadalmi, sem politikai szempontból nem könnyű olyan érzékeny témákkal foglalkozni, mint interkulturalitás, multikulturális oktatás, a kultúrák közötti találkozások vagy a társadalmi nemek. Még akkor sem könnyű, ha mindenki tudja, hogy ezekre óriási szükség van, és a kar mindig is nagyon támogatta a munkánkat. A küzdelem szépséget is ad az egésznek, amikor együtt harcolsz valamiért a kollégáiddal. Az oktatási területünk sem tekinthető klasszikusnak. Nekünk igazából folyamatosan innovatívnak kell lennünk, újra és újra „ki kell találni magunkat”. Sokféle diákunk van, akik különböző helyekről, kultúrákból érkeznek, és a világ is folyton változóban van; évről-évre újra kell definiálnunk az interkulturális pszichológia és pedagógia azon irányvonalait, amelyek mentén kialakítjuk a képzésünket és kutatásainkat. Korábban például nem volt olyan, hogy valaki menekülttáborokban szerzett tapasztalatokkal kezdi meg a képzést. Ez részünkről komoly szakmai felkészülést és nagyfokú érzékenységet igényel.

Nagy kihívás volt az is, amikor pár éve megváltoztatták a szakunk nevét (interkulturális pszichológiáról társadalmi befogadásra), de ezt is túléltük.  Ez a képzés ráadásul sem Magyarországon, sem máshol nem létezik úgy, ahogy nálunk van. Konkurenciánk tehát nem igazán van, ami jó is, meg nem is, a verseny ugyanis elősegíti a fejlődést, megújulást.

A társadalmi befogadás mesterképzéseteknek mi a különlegessége?
A mai világ folyamatosan mozgásban van. Manapság alig van olyan ember, aki ne találkozna a kulturális, illetve szociokulturális sokféleség valamilyen formájával a családjában vagy a munkahelyén, iskolájában. Olyan ez, mintha különböző világok elindultak volna, és aztán találkoznak egymással. Ezekben a találkozásokban van egy csomó lehetőség, de sok konfliktus is. Kérdés, hogy utóbbiakat hogyan lehet sikeresen megoldani, a lehetőségeket pedig hogyan érdemes kiaknázni? Ilyen kérdésekre keressük a válaszokat azokkal a hallgatókkal, akik erre a szakra jönnek tanulni, és ők a képzés végére olyan interkulturális, pszichológiai, pedagógiai és egyéb társadalomtudományi ismeretekre tesznek szert, amelyek képessé teszik őket arra, hogy sikeresen megszervezzék a különböző kulturális hátterű emberek találkozásait. És itt jön a képbe az esélyegyenlőség és a társadalmi igazságosság:

egy olyan szemléletmódra kell felkészítenünk a diákjainkat, amelyben alapvető szerep jut az előítéletcsökkentésnek és az egyenlőségnek.

A szak angolul is elérhető, így szép számmal vannak a hallgatók között nemzetközi diákok is, így már a szak elvégzése közben megvalósul az „interkulturális találkozás”.

Hol találkozhatunk például a végzett hallgatókkal, és milyen továbblépési perspektívákat kínál a szak?
Az itt végzettek nem egyszer elhelyezkednek a gyakorlóhelyükön, és interkulturális szakértőként, társadalmi befogadási tanácsadóként vagy korábbi végzettségüknek megfelelően, de interkulturális tudással, személettel felvértezve többek között kommunikációs szakemberként, pszichológusként, gyógypedagógusként, szociális munkásként vagy pedagógusként dolgoznak iskolákban vagy akár diverzitás szakértőként cégeknél. Sokan nemzetközi szervezetnél helyezkednek el, például az UNESCO-nál vagy különböző egyetemek nemzetközi osztályain. Az ELTE-nek is adtunk már sok társadalmi befogadásban jártas szakembert. Azt látjuk, hogy ugyan „kicsi” a szak, de jelentős azoknak a hallgatóknak az aránya, akik doktori képzésben folytatják tovább tanulmányaikat. Olyan is van, aki már kollégánk azóta, mert zsinórban elvégezte a mesterszak után a doktori iskolát.

Utóbbi esetében ettől a tanévtől tovább bővülnek a lehetőségek: a Pszichológiai Doktori Iskolában régóta működő doktori modulunk mellett elindul a Neveléstudományi Doktori Iskolában a Kultúra, sokféleség és oktatás program Győri János kollégám vezetésével. Ez azért is érdekes, mert amikor a PPK tíz éves lett, készült velem egy interjú, amelyben ez volt az egyik célkitűzésem. Nagyon örülök, hogy megvalósult.

A társadalmi felelősségvállalás átszővi az IPPI vérkeringését. Mesélj kicsit erről!
A társadalmi felelősségvállalás valóban az IPPI-s identitásunk része. A háborús helyzet kialakulásakor diákjaink és oktatóink például összefogtak a Magyarországra menekülő ukrán családok támogatására. Diákjaink Boreczky Ágnes kollégám vezetésével készítettek egy kézikönyvet magyarul és angolul, amely segíti a tanárokat a menekült gyerekek iskolai befogadása során felmerülő legfontosabb kérdések továbbgondolásában, illetve gyakorlati ötleteket ad az új helyzetek „kezeléséhez”. Ez egy fantasztikusan nagy dolog.

Milyen vezetőnek tartod magad, és mi a legfontosabb küldetésed?
Alapvetően személyközpontúnak és nagyon szerencsésnek tartom magam, mert a kollégáim támogatóak, és minden nehézség ellenére összetartunk, és jól érezzük magunkat egymással. Nekem ez a fontos. Kicsi intézet vagyunk, de nagy utat jártunk be, és mostanra már megvetettük a lábunkat, a terület elismert lett, vannak szakembereink, ütős kutatásaink, a képzéseink különböző területeken jelen vannak. A legfontosabb feladatomnak azt tartom – és ez lehet a küldetésünk is –, hogy amit létrehoztunk, amit megálmodtunk, az megmaradjon, és tovább fejlődjön. Ami még fontos cél, hogy a kutatások és pályázati tevékenységek terén is tartsuk az eddigi iramot. Nagy szükség van az utánunk jövő fiatal generációra, akik ezt tovább viszik. Azért mondom ezt, mert ennek a területnek a továbbvitele nem olyan magától értetődő, itt valóban és egyfolytában meg kell újulni, és kitalálni a "hogyan tovább"-ot. Remélem, hogy marad az intézet olyan, amilyen most: innovatív és nyitott.

Mi a legkedvesebb karhoz kötődő emléked, élményed?
Pont húsz éve vagyok a PPK-n, és a nagyobbik gyermekem éppen húsz éves. Így most itt is ünnepelek a karon, és otthon is ünnepelünk. Nagyon szép emlékek fűznek továbbá a kiváló kollégáimhoz, például Szabó Mónikához, aki sajnos nagyon korán elment közülünk. Ő meghatározó alakja volt és maradt az ügynek. Móni komoly hagyatékot hagyott ránk, és a halála után megalapítottuk a Dr. Szabó Mónika-díjunkat is.

Mire vagy a legbüszkébb?
A diákjaink sikerére mindig. Akkor is nagyon büszke vagyok, amikor a záróvizsgákon hallgatom a fantasztikus prezentációkat, vagy amikor látom, hogy a világ különféle tájáról ránk találnak a hallgatók, mert szétnéztek a nemzetközi lehetőségek között, és nálunk megtalálták azt, amit régóta kerestek. A legbüszkébb pedig arra vagyok, hogy a mi csapatunk ennyire összetart, és olyanok vagyunk, mint egy család.

Ha most megint meg kellene fogalmaznod, hogy mit szeretnél tíz év múlva elérni, akkor mi lenne az? (A tíz évvel ezelőtti kívánság szépen összejött.)
Hallgatói létszámnövekedést szeretnék a képzéseinken és még több sikeres kutatási és egyéb együttműködési pályázatot. Az is jó lenne, ha nem kellene ennyit küzdenünk a külső körülmények miatt, és ezáltal a szakmai tartalmakkal többet tudnánk foglalkozni.

Amit mi tudunk, ami bennünk van, az szakértelem szempontjából egyedülálló,

és ezt a kapacitást a gyakorlatban sokkal többet lehetne használni. Az ELTE például egyre rendszeresebben kér fel bennünket arra, hogy interkulturális tréninget tartsunk azoknak a kollégáknak, akik nemzetközi diákokkal foglalkoznak, illetve hallgatóknak, akik a nemzetközi programok keretében kiutaznak tőlünk vagy beérkeznek hozzánk. Ebből a tudásból sok más szervezet, intézmény, cég is profitálhatna Magyarországon, elég csak azt nézni, hogy a nemzetközi diákok létszáma az összes diákság létszámának a 10 százalékát teszi ki. Jó lenne egy angol nyelvű továbbképzést is útjára indítani olyan tanároknak, akik nemzetközi iskolákban tanítanak. Összességében tehát az az egyik vágyam, hogy „közkinccsé” tegyem azt a pszichológiai, pedagógiai, interkulturális tudást és tapasztalati anyagot, ami nekünk van. Itthon és külföldön is.