„Már az idő sem az a régi”

A kísérlet eredetileg egyetemi projekt volt, amelyet az akkor még ELTE pszichológia szakos Nádasdy Zoltán és évfolyamtársai végeztek el a 80-as években. Bár találtak egy érdekes összefüggést, az eredményt nem publikálták. Az elmúlt két évben az ELTE-n azóta jelentős vizsgálatokat folytató Nádasdy doktorandusza, Sandra Stojić és a Mostari Egyetem munkatársa, Vanja Topić közreműködésével módszertani finomítások után megismételte a régi kísérletet, és az eredmények nemcsak megerősítették a korábban talált összefüggést, de ki is egészítették azt új adatokkal. A Springer-Nature Scientific Reports folyóiratban frissen közölt cikkükkel több szempontból is régi adósságot törlesztettek.

A kísérlet nagyon egyszerű, otthon is elvégezhető. Mutassunk két egyforma hosszúságú (mondjuk egy-egy perces) videót (például a kedvenc rajzfilmjükből) óvodáskorú gyerekeknek. Az egyik legyen eseménydús, a másik pedig unalmas. Miután a második videó is lement, kérdezzük meg, melyik volt szerintük a hosszabb. A gyerekek több mint kétharmada azt válaszolja majd, hogy az eseménydús hosszabb volt. Ismételjük meg ugyanezt a kísérletet felnőttekkel, ugyanazzal a két rajzfilmrészlettel vagy akármi mással, és az ellenkező választ fogjuk kapni: a felnőttek több mint háromnegyede számára az unalmas filmrészlet tűnik hosszabbnak.

Tehát az időészlelés valamikor az óvodás- és a felnőttkor között átbillen.

Hogy megnézzék, ez az átfordulás valóban megtörténik-e, a kutatók egy harmadik életkori csoportot, a 9-10 éveseket is tesztelték, és azt kapták, hogy ők az időtartamok megítélése tekintetében az óvodáskorú gyerekek és a felnőttek között vannak, kicsit már a felnőttekhez hasonlítanak. A kutatók a kísérletet kiegészítették még egy feladattal: az időtartam-különbségeket mindhárom csoportban a karok széttárásával is ki kellett fejezni. Arról azonban nem szólt az instrukció, hogy ennek a mozdulatnak vízszintesnek vagy függőlegesnek kell-e lennie. Ennek ellenére a felnőttek több mint 90%-a vízszintes kartávolsággal fejezte ki az időtartamokat, míg az óvodások egyik fele vízszintes, másik fele függőleges mozdulatot tett.

Ahhoz, hogy megértsük, miről van szó – gondolkodtak a kutatók – meg kell néznünk, miben különbözik az időtartambecslés, mondjuk, a geometriai hosszúság becslésétől. Az időtartamok nem képeződnek le az érzékszerveinken úgy, mint a fényesség, a hangosság vagy a hosszúság. Két vonal hosszúságának különbségét látjuk, ha a vonalak szimultán egymás mellett jelennek meg, két esemény időtartamát is összemérhetjük, ha egyszerre történnek a szemünk előtt, de

az egymást követő eseményeket csak az emlékezetünk segítségével tudjuk összehasonlítani

– az emlékezet azonban trükkös lehet.

A pszichológia fogalomtárába Amos Tversky és a Nobel-díjjal is kitüntetett Daniel Kahneman vezették be a heurisztikát. Ezek olyan stratégiák, amelyeket akkor alkalmazunk, amikor bizonytalanok vagyunk és korlátozott információ áll a rendelkezésünkre. Ilyenkor segítségül hívunk egy szabályt, amely nem pont az, amit keresünk, de elég közeli eredményt adhat ahhoz, hogy gyorsan és hatékonyan dönthessünk. Az időtartamok becslése pontosan ilyen eset, és az óvodáskorú gyerekek erre a feladatra azt a reprezentativitás heurisztikát alkalmazzák, hogy “melyikről tudnék többet mesélni”. Az eseménydúsról sokat, az unalmasról viszont keveset. Az eseménydús tehát bizonyosan hosszabb volt, érvel logikusan a gyerek (lásd a mellékelt illusztráció bal oldalát).

A gyerekek azonban 6-7 éves koruktól az iskolában megismerkednek az abszolút (órával mért) idő fogalmával. Az óra olyan eszköz, amelynek birtokában minden információ rendelkezésükre áll a helyes döntéshez. Innentől kezdve életüket áthatja az idő, amely abszolút, megállíthatatlan, állandóan múlik, függetlenül attól, hogy hol vagyunk, figyelünk-e rá, érzékeljük-e vagy sem. Egy 10 éves gyerek már tudja, hogy miközben ő alszik, az idő múlik, és tudja, hogy amikor neki véget ér egy 45 perces órája, akkor a testvérének is véget ér az órája egy másik tanteremben egy másik tanárral, mert ugyanazon az abszolút és összehangolt időtengelyen vannak, amelyet mellesleg egy órával pontosan mérni is lehet. A 4-5 éves számára mindez még nem világos.

Ha már értjük az abszolút időt, de nem áll rendelkezésünkre óra, amellyel megmérhetnénk például két videó időtartamát, akkor egy másik, a mintavételezési heurisztikára támaszkodunk. Hogyan működik ez? Az abszolút időre 10 évesen, de felnőtt fejjel is úgy tekintünk, mint az események folyamatos áramlására, mint egy képzeletbeli folyóra. Valahányszor az időre gondolunk, voltaképpen körülnézünk és ellenőrizzük, hogy a dolgok mozgásban vannak-e, és ha igen, ez az abszolút idő élményét megerősíti bennünk.

Minden ilyen pillanat mintavétel, amelynek során meggyőződünk, hogy az idő múlik.

Ezekre az abszolút időből vett időélmény-mintákra támaszkodunk, amikor időtartamokat hasonlítunk össze – ez az a heurisztika, amit ilyenkor alkalmazunk (lásd a mellékelt illusztráció jobb oldalát).

Ha unalmas filmet nézünk, és a figyelmünket nem köti le semmi, nagyjából egyenletes időközönként veszünk mintát az abszolút időből: hosszabb időn át többet. Ha azonban izgalmas a film, folyamatosan fenntartja a figyelmünket, alig-alig tudunk mintát venni, nehogy elveszítsük a fonalat. Amikor tehát a kutatók megkérdezték a felnőtteket és az iskoláskorú gyerekeket, hogy a két film közül melyik volt a hosszabb, ők visszagondoltak a két videóra, összehasonlították a nézésük során gyűjtött időélmények számát, és ahol többet találtak, azt tekintették hosszabbnak. (Ez persze soha nem tudatos folyamat, és számos torzító faktornak van kitéve, így a figyelem, az emlékezet, a stressz és egyéb tényezők egyaránt befolyásolják.)

A kísérlet rámutatott, hogy lehetnek bármilyen belső órái is az agynak, mint metronómok kisülhetnek az idegsejtek szabályos időközönként, ha nincs ott a fejünkben egy homunculus, aki az ütéseket számlálja, akkor nem lesz időtartambecslés. Az eredmény remek példája annak is, miként válik el egymástól a biológiai és kognitív szint a fejlődés során: amíg a biológiai érési folyamatok monoton módon javítják a funkciókat, addig a kognitív érés nagyokat ugrik, és még szembe is mehet korábbi vélekedéseivel.

Egyre világosabb, hogy agyunk nemcsak képessé tesz bennünket a természet megértésére, hanem ennek a megértésnek a korlátait is megszabja. És bár megállítani az időt nem tudjuk, legalább közelebb kerülünk annak megértéséhez, hogyan szervezi át és torzítja emlékeinket és tudattartalmainkat. A kutatás ebben a folyamatban tett előre egy lépést.