„Óriási potenciál van a pszichológusok és a neveléstudósok együttműködésében”

Hogyan került az ELTE PPK-ra?
Azok közé a kutatók közé tartozom, akik szakmai pályafutásuk nagy részét nem klasszikus akadémiai környezetben, hanem kormányzathoz kötődő intézetekben töltötték. Ilyen értelemben én kívülről jöttem ide. A kétezres évek közepén Hunyady György professzor hívott a karra azzal a céllal, hogy hozzunk létre egy felsőoktatás-menedzsmenttel foglalkozó képzést. Ez végül a neveléstudományi mesterprogram egyik specializációjaként valósult meg. Itt azonban nem egyszerűen egy képzés kialakításáról volt szó. A felsőoktatás-pedagógia mint terület ekkor szinte nem is létezett, így a teljes kutatási-oktatási profil megteremtése, fejlesztése volt a feladatom. Erre a célra jött létre a Felsőoktatás- és Innováció-kutató Csoport (korábban Központ), amelynek a vezetője lettem, és amivel éveken keresztül működtettünk havi rendszerességgel egy műhelyt a terület szereplőinek bevonásával. Itt tulajdonképpen annak a tudásháttérnek az építése zajlott, amire ráépülhetett egy modern felsőoktatási gondolkodás. Ebben nagyon fontos elem volt a partnerségek építése, az egyetemközi együttműködések kialakítása, aminek Magyarországon nem volt és ma sincs igazán hagyománya.  

Mi lehet ennek az oka? Külföldön más a helyzet?
Magyarországon nagyon erőteljes a rivalizálás: egy hazai egyetem sokkal inkább kooperál egy külföldi intézménnyel, mint egy magyarral. Ezt nem segíti az sem, hogy a projektszemlélet, a csoportokban való működés nincs benne a napi rutinban. Európa más országaiban természetes, hogy egyetemek közös programokat visznek, ugyanakkor én dolgoztam például franciákkal, akik számára kezdetben szintén kényelmetlen volt a csoportos munka.

A PPK-n én három nagy, többéves OTKA kutatás vezetője voltam, ahol – főleg az első, az Impala projekt esetében – tulajdonképpen a kutatási projektek szervezésének, működésének új, innovatív paradigmáját hoztuk létre. Ennek lényege, hogy a projektbe sok embert bevontunk, akik nem párhuzamosan dolgoztak egymás mellett, hanem az állandó kommunikációnak köszönhetően létrejött egy tudásépítési/megosztási folyamat. Különböző műhelyek működtetésével maga a kutatás egyfajta szervezetfejlesztő folyamattá is alakult, ahol egymástól tanultunk.

Ebből a szempontból hogyan értékeli a PPK-t, illetve a szűkebb értelemben vett munkahelyét, a Neveléstudományi Intézetet mint szervezetet?
Amikor én a munkahelyemre gondolok, akkor döntően a Neveléstudományi Intézet jut eszembe. Nagyon szeretem az Intézetben, hogy itt a kooperativitás magas szintű kultúrája létezik. Itt sosem éreztem, hogy a különböző érdekcsoportok általi rivalizálás rontotta volna a légkört vagy a szervezet hatékonyságát.

Az egyetlen meglepő dolog az volt számomra, amikor ide jöttem, hogy az andragógia lenézett területnek számított, miközben a nemzetközi térben a felnőttkori tanulás kiemelt figyelmet kapott. Ennek tulajdonképpen az emancipációja történt meg, amikor önálló intézetté alakult a Felnőttképzés-kutatási és Tudásmenedzsment Intézet. Én hallatlanul nagyra értékelem azt a munkát, ami az FTI-ben zajlik, és remek szakmai kapcsolataim vannak az Intézettel. A két szervezet (a Neveléstudományi Intézet és a FTI) közötti egyműködés szintjét azonban a kívánatosnál messze alacsonyabbnak gondolom. Mind az oktatás mind a kutatási projektek terén volna ezen mit fejleszteni. A Neveléstudományi Doktori Iskola vezetőjeként mindig arra törekedtem, hogy egyenrangúak legyenek a programok. A doktori képzés szintjén magától értetődő volt, hogy együtt van az andragógia program a pedagógiai és egyéb programokkal.

Hogyan látja mindezt kiterjesztve az egész PPK-ra? Már a kar neve is két tudományterület szoros együttműködésére utal. 
Szerintem az egy rendkívül termékeny helyzet, hogy mi neveléstudósok a pszichológusokkal vagyunk egy szervezetben. Ugyanakkor nem mindegy, hol találkozik ez a két terület: a természettudományos, kognitív idegtudományos vonalon mozgó pszichológusok és a neveléstudósok között kevesebb kapcsolódási pontot látok. Ezzel szemben rengeteg mondanivalónk van egymásnak a tanácsadási vagy a szervezetfejlesztési területtel foglalkozókkal, illetve a terápiás területen dolgozókkal. A neveléstudósok a gyakorlat problémáiból indulnak ki, nem a tudományos publikációkon, hanem a gyakorlat támogatásán van a hangsúly, ezért az együttműködés főleg a pszichológiának azon területeivel lehet gyümölcsöző, amelyek lételeme a gyakorlat.

Ha már a gyakorlatot említi: a kutatóegyetemeket gyakran éri az a kritika, hogy kevés a kapcsolatuk a tereppel, és az itt generált tudás nem jut el a frontvonalon lévőkhöz. Mit gondol erről?
Ma már nem az a kérdés, hogyan juttatjuk el a tudást a gyakorlati szakemberekhez, hanem a tudás közös termelése zajlik. Én mint kutató és a másik fél, a gyakorló szakember közösen dolgozunk egy problémán, ahol én legalább annyit tanulok tőle, mint ő tőlem. Ez a szemléletmód erősen különbözik attól, amikor a kutató azt gondolja, hogy tudja, mit kellene csinálni, és aztán szomorkodik, mert a gyakorló nem érti. A szakember vagy a döntéshozó egy merőben más problémavilágban mozog, ezért nekünk úgy kell lefordítanunk a mondandónkat, hogy számára az kezelhető legyen. Most megjelent tanulmányom egy OECD-kiadványban pont arról szól, hogy hogyan tanul a kutató a gyakorlati szakembertől.

Hogy egy példát említsek: az egyik legizgalmasabb dolog, amit itt csináltam az elmúlt 15 évben az EDiTE programhoz kötődik. Ennek keretében behoztunk a doktori képzésbe partneriskolákat. Az iskolákból érkezők először nem értették, hogy mit keresnek itt a kutatók között, aztán a második-harmadik alkalommal elkezdtek kreatívan gondolkodni arról, hogy hogyan tudnák hasznosítani, ha egy kutatói képességekkel rendelkező doktori hallgató eltöltene náluk pár hónapot. 

Oktatóként milyen példáit látja az egymástól való tanulásnak? 
Én elsősorban nemzetközi hallgatóknak, valamint már tapasztalattal rendelkező szakembereknek tartok kurzusokat. Egyik kiemelkedő szakmai élményem, amikor gyakorló pedagógusokat tanítottam az esti képzésen: óvónőknek és bölcsődei kisgyermeknevelőknek tanítottam olyan dolgokat, mint az oktatási rendszerek elmélete vagy az európai integráció és oktatás. A vizsgákon azután igazi szakmai élvezet volt hallgatni, ahogy ezek a kisgyerekekkel foglalkozó szakemberek a meglévő tapasztalataikat felhasználva milyen magas szinten dolgozták fel az órákon hallottakat.  

Ebből a szempontból is nagy veszteségnek tartom a Pedagogikum Központ felszámolását, ami a három pedagógusképző kar integrálásával akarta a pedagógusképzést egységesíteni az ELTE-n. Azt gondolom, hogy rengeteget tudnánk tanulni például a gyógypedagógusoktól, akiknek lételeme, hogy nem elhárítani, hanem megoldani akarják a problémákat. Ugyanezt gondolom a tanítóképzős kollégáktól: a hatékony tanítás, oktatás tudományát tőlük tudnánk leginkább elsajátítani. Szerencsére a doktori program szintjén mindíg megmaradt az együttműködés.

Az oktatás és a kutatás mellett íróként is nagyon aktív. Min dolgozik jelenleg?
Jelenleg a negyedik kötetén dolgozom annak a fikciós könyvsorozatnak, amelyben a történetek főszereplője és egyben szerzője, Reijo kalauzolja át önmagát és az olvasót a világ oktatási rendszerein. Ez a kötet Ázsiára fókuszál majd, és bemutatja a hongkongi kurrikulum reform és a nemzetközi fejlesztések világát. 

Ez kapcsolódik egyébként a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Tanuláskutató Intézetében végzett tevékenységemhez, ahol a Learning from Asia projekten dolgozom. Akkora tudás rejlik azon a kontinensen, amiből mi rengeteget tudunk tanulni! Én folyamatosan tanulok az ázsiai hallgatóimtól, nélkülük ezeket a könyveket nem is tudtam volna megírni. A mianmari diákok közreműködésének köszönhetően tanítottam például az ottani kirúgott pedagógusokat online, így ki is próbálhattam a valóságban, amit az egyik szereplő csinál a második kötetben.

A PPK idén jubileumot ünnepel, így ez az év a visszaemlékezésé. Megosztaná velünk egy-két meghatározó élményét, amit a karon töltött évek alatt szerzett?

A legnagyobb élmény számomra a nemzetközi hallgatói közösség megjelenése és a velük való együttélés. Fantasztikusan stimuláló, egyedülálló intellektuális környezetet nyújtanak. Habár ők a mi tanítványaink, sokszor azt érzem, hogy felülmúltak minket: hihetetlenül motiváltak és innovatív módszereket alkalmaznak. Pár hete volt egy panelbeszélgetés a hallgatóink részvételével a doktori képzés problémavilágáról, aminek a végén azt mondtam, hogy én erre a négy fős teamre rá merném bízni egy doktori iskola vezetését.

Szintén meghatározó élmény számomra azt látni, hogy a frissen bekerült, önbizalomhiányos, tudatlan egyetemisták milyen döbbenetes átalakuláson mennek keresztül a képzés végére. A PPK-n lehetőség volt arra, hogy szemesztereken átívelő, projektmunkára épülő programokat is csináljunk, amelyek során kivittük a diákokat a terepre.

Nagyon lelkesítő látni, mekkora eredménye van annak, ha valós problémák bemutatásán keresztül tanítunk.

Ki tudna esetleg emelni valakit ebből az időszakból, aki inspirálóan hatott Önre?
Csak ismételni tudom magam: a hallgatókkal való interakciók során olyan mennyiségű tudásra tettem szert, ami óriási kincs. Emellett nagy hatással voltak rám a kutatási projekteken belül kialakult tudásmegosztó közösségek, műhelyek: minden alkalom után úgy mentem haza, hogy többet tudtam, mint amikor bejöttem.

Ha mégis ki kell emelnem valakit, akkor Hunyady György professzort mondanám, akinek a pedagógusképzés integrációjában, illetve a bolognai folyamat koordinálásában nyújtott tevékenysége csodálattal töltött el.