„Nem mindegy, mi történik az egyetemi tantermekben”

Mindössze kilenc éve alakult az FTI, és Magyarországon azóta is egyedülállónak számít. Mi az Intézet fő küldetése?
Ha megnézzük a 21. század gazdasági-társadalmi dinamikáit, a felnőttkori tanulásnak és az arra vonatkozó kutatásoknak vitathatatlan a létjogosultsága. Életünk első pillanatától az utolsóig tanulunk, és a felnőttkori tanulás és szakmai fejlődés számos különböző formát ölthetnek (egyéni, kollektív, társadalmi, szakmai, személyre szabott, online, személyes stb.), illetve jelentősen eltérő helyszínekbe és kontextusokba ágyazódhatnak be (például információs társadalom, gazdaság, munkahely, otthon, felsőoktatás stb.). A szervezeti vagy munkahelyi tanulás is fontos terei az egész életen át tartó tanulásnak.

Az Intézet nevében szerepel a tudásmenedzsment terület is, amely arra utal, hogy azokat az eszközrendszereket és folyamatokat is vizsgáljuk, amelyek támogat(hat)ják a tudás keletkezését, megosztását, tárolását stb. az egyén és a közösségek szintjén a társadalmon, szervezeteken és/vagy munkahelyeken belül. Fontos tehát, hogy legyenek olyan tudományos műhelyek, amelyek ezekkel a témákkal foglalkoznak, és hasznos tudást generálnak. Az Intézetben működő kutatócsoportok, a Társadalmi Kommunikáció Kutatócsoport (amely a legrégebb óta működik), A Munkaerőpiac Új Kihívásai Kutatócsoport, valamint a Szervezeti és Munkahelyi Tanulás Kutatócsoport ilyen, a szakjainkhoz is köthető tudományos munkát végeznek.

Három éve vezeted az Intézetet. Hogy látod, milyen úton halad az FTI?
Mivel ez egy fiatal intézet, az egyik legfőbb cél az volt, hogy hosszabb távon stabilizáljuk a képzéseinket, javítsunk az oktatói-hallgatói arányon. Jelen pillanatban is összesen 851 magyar és nemzetközi hallgató tanul az Intézetben, és az ELTE PPK képzései kapcsán megszokott minőség fenntartásához bővítenünk kellett az oktatói létszámot. Azt gondolom, hogy ebben az irányban határozott és jó lépéseket teszünk a mindenkori karvezetés támogatásával.

A másik lényeges pont volt, hogy a tudományos fókuszt és kutatói attitűdöt kellő hangsúllyal megjelenítsük a képzési portfólióban. Ennek érdekében átdolgoztunk kurzusokat azt a szemléletmódot követve, hogy a hallgatóink az egyetemről kikerülve olyan minőségben tudjanak például egy empirikus adatgyűjtést elvégezni, amelyet az ELTE és ezen belül a PPK brandje hordoz.

A harmadik kiemelt terület a nemzetköziesítés. Idén már elmondhatjuk, hogy az önköltséges nemzetközi hallgatóink száma a Human Resource Counselling Master’s programon jóval meghaladja a Stipendium Hungarikum ösztöndíjasokét, ami azt jelzi számunkra, hogy ez a képzés anyagi befektetést is megérhet a jelentkezők számára. Jelentkezők és hallgatóink vannak Európából, Afrikából, Ázsiából, Észak- és Dél-Amerikából is. A nemzetköziesítési törekvéseink természetesen az oktatóinkra is vonatkoznak: számos kollégám rendelkezik nemzetközi oktatói és kutatói tapasztalattal, illetve szerzett fokozatot külföldi egyetemeken.

Emellett egyre több nemzetközi partnerségünk van, ami lehetővé teszi, hogy a hallgatóink tapasztalatot szerezzenek külföldi egyetemeken, illetve az oktatóink és a támogató kollégáink is egyre többen vesznek részt mobilitási programokban. Ez korábban nem volt jellemző az intézetre. A nemzetköziesítési stratégia harmadik pillérét pedig a nemzetközi kutatási együttműködések adják. Ebben szintén nagyot léptünk előre, jelenleg is futnak nemzetközi konzorciális kutatási projektjeink.

Ha megnézzük az FTI által gondozott szakterületeket, szinte mindegyik óriási átalakuláson esett át az elmúlt években. Mennyire dolga az Intézetnek foglalkozni ezekkel a külső tényezőkkel?
Számunkra, akik a felsőoktatást mint a szervezeti és a felnőttkori tanulás színterét kutatjuk, ez egy izgalmas és gazdag időszak, ezért nagyon oda is figyelünk rá. A magyar felsőoktatás átalakulása is felhívta a figyelmet arra, hogy nem mindegy, mi történik az egyetemeken, a tantermekben – hogyan támogatjuk a hallgatóinkat és az oktatóinkat, van-e tanulásközpontú szemlélet a felsőoktatásban. Nemzetközi viszonylatban erről évtizedek óta folyik a tudományos  diskurzus és fejlesztés, és most már itthon is fókuszba került a jó oktatói munka az egyetemen zajló egyéb fontos tevékenységek, például a kutatás mellett. Az erről szóló diskurzust támogatta az az október 25-i felsőoktatás-pedagógiai konferencia is, amit az MTA Pedagógiai Tudományos Bizottságával karöltve szerveztünk.

Milyen témákról esett itt szó?
Ebben a változásokkal teli pillanatban elengedhetetlen a közös gondolkodás, ezért ezen a konferencián megosztottuk egymással azokat a már bevált gyakorlatokat és kutatási eredményeket, amelyek a felsőoktatás minőségi változását hivatottak támogatni. Ezek a kutatások sokszor a neveléstudomány égisze alatt zajlanak, de mi úgy látjuk, hogy ezek a kérdések alapvetően inter- és multidiszciplináris terekben mozognak, ezért a programban ugyanúgy helyet kapott például a mérnökpedagógiával foglalkozó kutatás, mint mondjuk a gyógypedagógiai vagy számviteli–gazdasági oktatás.

Kiemelt vendégünk volt Lynn McAlpine, aki felsőoktatás-fejlesztéssel és kutatással foglalkozik az Oxfordi Egyetemen és a kanadai McGill Egyetemen, és plenáris előadásában a hallgatófókuszú felsőoktatási paradigmát és az azzal kapcsolatos kutatásokat szintetizálta.

Idén minden eddiginél többen jelentkeztek a felsőoktatásba. A Te szakmai véleményed szerint hogyan lehet megvalósítani a hallgatóközpontú szemléletet ekkora létszámnál?
Valóban nagyon sok a jelentkező, de ami még fontosabb, sokféle is.  A sokféleségre pedig értékként, és nem kizárólag nehézségként kell tekinteni. Fontos lenne például a hallgatók szükségleteit a bemenetkor feltérképezni. Mi a közösségszervezés BA és az emberi erőforrások BSc szakunkon is elkezdtük felmérni, hogy milyen elképzelésekkel jönnek erre a szakra a diákok, milyen elvárásokat támasztanak önmagukkal és az egyetemi képzéssel szemben. Ezek az értékes információk abban segítenek minket, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb módszereket az egyetemi tanítás-tanulás során. Ehhez természetesen ismernünk kell azt is, hogy mik az oktatóink erősségei, például ki az, aki briliáns előadó, vagy ki az, aki inkább a projektmunkában hatékonyabb. Felsőoktatás-pedagógiai „átképzést” kierőszakolni nem lehet.

Én a kritikus beszélgetésekben hiszek, és abban, hogy a jó tanári munkának az oktatói autonómia az egyik legfontosabb alapköve.

Összességében tehát igyekszünk összehangolni a hallgatói igényeket az oktatóink erősségeivel. Ha ezt még ki tudjuk egészíteni hatékonysági mérésekkel, akkor azt hiszem, jó úton vagyunk.

A Szervezeti és Munkahelyi Tanulás Kutatócsoport vezetőjeként hogyan értékeled a saját intézetedet mint munkahelyet? Hogy érzik itt magukat a kollégák?
Azt mondanám, hogy támogató, de egyben kritikus közösség.  Van, hogy nem értünk egyet, de megvan a bizalom ahhoz, hogy merjünk az adott kérdésben vitázni is. Az FTI egy erősen multidiszciplináris intézet, együtt dolgozik andragógus, neveléstudós, közgazdász vagy szociálpszichológus is, tehát sokszor nem könnyű menedzselni az eltérő álláspontokat. Én épp ezért állandóan tanulok: ami az egyik szituációban működött, már nem biztos, hogy a másikban is fog.

Egyébként az intézeti kollégákkal magánemberként is keressük a közös kapcsolódást. Szeretjük kivinni az épületen kívülre a beszélgetéseinket, és folyton új helyeket próbálunk ki: legyen szó akár egy tanévzáró utáni „levezetésről”, reggeliről egy jó kávézóban vagy akár közös karácsonyozásról.

Számodra mi jelenti a legnagyobb kihívást, amivel vezetőként szembe kell nézned?
Ahogy már utaltam rá, az állandó önreflexió próbára tesz engem, de a legnagyobb kihívásnak talán az intézetigazgatói és az emberi-kollegiális dimenzió összehangolását érzem. Ez alatt azt értem, hogy igyekszem az infrastrukturális feltételeteket a kari vezetés segítségével biztosítani a munkatársak számára ahhoz, hogy sikeresek lehessenek karrierjük bármely pontján, miközben pedig állandó kérdés, hogyan tudok kollégaként bizonyos emberi és szakmai problémákra, helyzetekre jól és támogatóan reagálni, hogyan tudom őket motiválni.

Azt is látom, hogy szükség lenne olyan oktatókat támogató programok kialakítására, amelyek a frissen felvett munkatársak beilleszkedését segítik, de a régóta itt oktató és kutató kollégák munkáját is támogatják. Ezen a téren van még mit tennünk.  A COVID-időszakban jött létre a MentorPont az oktatóink támogatására, amit tervezünk átalakítani és újraindítani. És örömmel fogadtam el a felkérést, hogy legyek szakmai mentor az ELTE EduFlow oktatói ösztöndíjprogramjában, amelyet fiatal, a felsőoktatás, a digitalizáció és az oktatásmódszertani fejlesztések irányába elkötelezett kollégáknak hirdet az Egyetem.

A kar 20. jubileuma kapcsán hogyan jellemeznéd a PPK-t? Milyen érzés itt dolgozni?
Amikor pár éve megkérdezték, hogy jönnék-e ide dolgozni, akkor számomra nagyon fontos feltétel volt, hogy autonóm és konstruktív módon tudjak itt is működni. Ez teljes mértékben megvalósult, akkor is és azóta is támogatva érzem magam a PPK-n, amiért hálás vagyok. Van egy közös irány, vannak közös értékek, amikben egyet tudunk érteni, és amelyek függetlenek a külső körülményektől. Számomra ez a lényeg.