„Negyvenkét éve ugyanazon az ajtón megyek be”

Ha 3 szóban kellene megfogalmaznod, mit jelent számodra a PPK, mik lennének azok?
Okosak a gyerekek a büfében, bár ebben van két névelő is.

Ezzel nem vitatkoznék, de mire gondolsz pontosan?
Egyszer járt nálam, a kar Izabella utcai épületében egy jólmenő cég vezetője, és feltette nekem a kérdést, hogy mit keresek én itt, hiszen nála háromszor ennyi lenne a fizetésem kávéfőzéssel is. Elgondolkodtam a kérdésen, és pont akkortájt történt, hogy az egyik kolléganőm elhaló hangon felhívott azzal, hogy betegség miatt le kell mondania az aznap délutáni prezentációját. Nekem is más dolgom volt, és épp azon gondolkodtam ott a folyosón, hogy ki tudna beugrani helyette, mikor a büfé előtt megláttam egy srácot, aki járt az óráimra. Megkérdeztem, hogy ráér-e délután ötkor előadást tartani, és ő mindössze annyit kérdezett, hogy mi a téma, és hova kell menni. Ezzel meg is oldódott az ügy.

Tehát erre a történetre visszaemlékezve mondtam ennek az üzletembernek, hogy talán nem minden tökéletes nálunk, itt-ott omlik a fal, de az a szellemi közeg és szellemi szabadság, ami itt van, nincs másutt. Röviden: azért vagyok a PPK-n, mert okosak a gyerekek a büfében. Ez azóta egyfajta szállóige lett a tanszékünkön.

Hogyan kerültél a PPK-ra?
1986-ban végeztem pszichológia szakon, tehát már hallgatóként is ebbe az épületbe jártam. A diploma megszerzése után PhD-ösztöndíjas lettem, majd itt maradtam státuszban: az Illyés Sándor által alapított Kísérleti Pszichológia Tanszékre kerültem tanítani, és azóta is itt vagyok, 2003 óta tanszékvezetői pozícióban. Szóval mondhatjuk, hogy negyvenkét éve ugyanazon az ajtón megyek be.

Akkor is ezen az ajtón léptél be, amikor a kar megalakult. Hogyan emlékszel erre az időszakra?
Abban az időszakban Hunyady György professzor mellett voltam a Pszichológiai Intézet igazgató-helyettese. Ő akkor nagyon aktívan dolgozott azon, hogy a kar önállósodni tudjon, amit nem övezett osztatlan egyetértés egyetemi berkekben, és az is izgalmas kérdés volt, hogy miként tudunk kapcsolódni a pedagógiával. Az emlékezetes számomra, hogy megkérdezte tőlem, mit gondolok a névről: Pedagógiai és Pszichológiai Kar. Azért emelem ezt ki, mert nem volt általánosan jellemző, hogy kikérje a véleményemet.

A PPK akkor a klasszikus karok szemében tudománytalannak tűnt, ezért volt később nagyon fontos, hogy az ELUP program (English Language Undergraduate Psychology) – aminek én voltam az első szervezője – megmaradt, sőt kivirágzott. Kezdetben még öt-hét fős évfolyamokban gondolkodtunk, ami felfutott 20-30 emberre és ma már többszáz hallgatónak tanítunk angol nyelven pszichológiát. A PPK nemzetközi tudományos elismertségét és helyét pedig ma már jól jelzik a nemzetközi rangsorokban elfoglalt előkelő helyezései. Ezt az eredményt elsősorban Demetrovics Zsolt dékánsága idején értük el, aki tudományos vonalon sokat követelt meg az oktatóktól.

Ezt megelőzően Oláh Attila nyugodtabb, békés, egymásra nyitott időszakot hozott. Jelenleg Zsolnai Anikó kénytelen krízishelyzeteket menedzselni. Minden dékán mást hozott, adott a karnak, ami egy egészéges váltakozás. Mindegyik különböző légkört, közeget jelentett, és mindnek megvolt a létjogosultsága.

Mi jelentette a legnagyobb kihívást a PPK-s éveid során?
Az oktatásra óriási hatással volt a bolognai rendszer bevezetése a kétezres évek közepén. Ez az átállás nagyon fiatalon érte a kart, és nagy volt a nyomás, hogy ebben jól teljesítsünk. Hatalmas változás volt, hiszen a központi adminisztrációtól a felvételin át mindent ki kellett találni. Mindezt ráadásul úgy, hogy mi a pszichológiát osztatlannak szerettük volna megtartani.

Hogy egy konkrét példát mondjak: a pszichológia MA felvételi rendjének kialakításakor bekerült a felvételi követelmények közé az angol nyelvű cikkolvasás. Engem ért az a nemes feladat, hogy ennek a logisztikáját megszervezzem, ami egy elképesztően összetett feladatnak bizonyult, rengeteg apróságra kellett figyelni (ismeretlen számú jelentkezőre legyen elég szótár, cikk, amit titkosan kezelünk, bizottságok stb.) Ráadásul a legkisebb fiam mandulaműtétje éppen az első felvételi napja előtt történt. Emlékszem, egy kedves barátnőm hajnal ötkor megjelent nálunk, hogy vigyázzon a fiamra, és így nyugodtan el tudtam menni, hogy hétre az egyetemen legyek.

Ebben az évben egy másik évfordulót is ünnepeltek, ami szintén fontos mérföldkő a PPK életében: 15 éve indult el a perinatális szaktanácsadó képzés.
Nagyon büszke vagyok rá, hogy ez a képzés megalakulhatott, és azt kell mondjam, hogy az elsőtől kezdve jobbnál jobb évfolyamok állnak itt össze. Ezt jól illusztrálja, hogy innen nőtt ki a Budai Perinatális Központ, hiszen a hat alapítót a mi képzésünk hozta össze.

Ez itt tényleg egy közösség: lehet ide fordulni szakmai kérdéssel, kudarcokkal, sikerekkel, de segítjük egymást magánéleti krízisekben is. Ezért mi sokat is teszünk; a képzés lényegi részévé váltak az összetartozást erősítő, informális eseményeink. Ezek közül a legnagyobb lélegzetvételű a minden évben megrendezett sétánk, ami az Izabella utcai kertből indul, az első SzüléSzületéS fájától. Vagy ide sorolhatnám az avatást, amikor az újabb évfolyamok résztvevőit fogadjuk be a sződligeti perinat táborban.

Mutatók szempontjából ugyanakkor nem lehetünk elégedettek, hiszen a magyar szülészeti helyzet egyre rosszabb, egyszerűen nem tudjuk átvinni, hogy a tudományosan megalapozott eljárások teret kapjanak a valóságban. Ennek ellenére azon dolgozunk, azért képzünk hozzáértő szakembereket, hogy az olyan evidenciák, mint például az aranyóra minden édesanya és babája számára megadathasson. Szerintem a változás elérésének ez az egyetlen módja.

Mit emelnél még ki, ami büszkeséggel tölt el?
Büszke vagyok a már említett felvételi rendszer és sok más oktatási folyamat kidolgozására. Ma is elmosolyodom, mikor kezembe kerülnek azok az űrlapok, amiket mi alakítottunk ki anno. De leginkább arra vagyok büszke, hogy okosak a gyerekek a büfében.

A karon tapasztalható szellemi minőség és szabadság számomra a legfontosabb.

Sokat jelent, hogy itt el lehet rugaszkodni a megszokottól: egyre több olyan órát tartok például, ahol nincs előzetes tematika, hanem ahhoz alakítom a tananyagot, hogy mi érdekli a hallgatókat. Vagy büszke vagyok a ’nyílt helyi dolgozat’ kitalálására, amit a COVID hozott. Ezt több diák is megköszönte mint gazdagító élményt. Az is beszédes, hogy már két eset is volt arra, hogy egy már levizsgázott hallgató meglátta a folyosón tartott kiscsoportos szóbelit, és megkérte, hogy hadd ülhessen be ismét „csak úgy”!

Nagyon büszke vagyok a tanszékemre is: kimagaslóan okos és motivált emberek dolgoznak itt. Nagyon élvezem, hogy csak hagyni kell őket működni, rám csupán a háttér biztosítása hárul. Ezért is hívom magam tanszékvezető helyett „tanszékkövetőnek”…

Kik inspiráltak, kik segítettek a legtöbbet a karon?
Számomra nagyon fontos a pályám indulásának időszaka: az Illyés Sándor professzor vezetésével, Bányai Éva–Mérő László–Czigler István docensi körrel felálló Kísérleti Pszichológiai Tanszék rendkívül inspiráló szellemi közeget jelentett. Önmagáért beszél például, hogy a szakdolgozatomra Illyéstől 26 gépelt oldalas reflexiót kaptam. Ezt a szemléletet vitte aztán tovább Bányai Éva is, akinél szintén fontos szerepet kapott a közösségépítés, az egymásra figyelés. Mérő Lászlóhoz pedig bármikor bármilyen kérdéssel tudtam és tudok fordulni, iránymutató mondatait a mai napig gyakran felidézem. Később Demetrovics Zsolt „kérlelhetetlensége” is fontos hajtóerőt jelentett, aminek a fontosságát egyre inkább megélem, és hálás vagyok érte.

Kiemelném még Papp Lajost, akivel sokáig egymás mellett ültünk a vezetői értekezleteken, és egyfajta cinkostársként tekintettem rá: sok-sok bonyolult helyzetet kellett együtt megoldanunk, hatalmas tudás vált vérévé a felsőoktatási kérdésekben. Tőle hallottam először azt, hogy a hivatal egy szolgáltató funkciót tölt be, nem pedig csak számon kér. Ebből mára az „egy hajóban evezünk” szellemében zajló együttműködés nőtte ki magát.