„Itt elmondhatom a véleményemet, még akkor is, ha az kritikus”

Mi jut eszedbe először a PPK-ról?
Nekem alapvetően egy közösséget jelent a kar annak ellenére, hogy ez az elmúlt húsz évben sokat változott, és a kezdeti időszakban sokkal meghatározóbb volt, mint most. A második dolog, ami eszembe jut, az a szakmai műhely. A harmadik pedig az inspiráló hallgatók.

Mit értesz a közösség változásán?
Én ahhoz a korábbi generációhoz tartozom, aminek még meghatározó kötődése van az alma máteréhez. Eredetileg történelem-földrajz szakos tanár vagyok, utána végeztem el a Bölcsészkaron a pedagógia szakot úgy, hogy közben már dolgoztam általános iskolában és középiskolában is. A diploma megszerzése után tanársegédként kezdtem el dolgozni az egyetemen. Tehát az ELTE nekem abszolút meghatározó, hiszen itt tanultam, és itt kezdtem el tanítani is egy szakmailag igényes, intelligens és motivált oktatói csapatban, ahol a kollégáim a volt tanáraim lettek. Közösségként is nagyon erősen funkcionáltunk. Ebből a különleges helyzetből kiindulva térek rá arra, hogy miben változott ez azóta. Azt gondolom, hogy ma már az egyén lett fontosabb a közösségnél. Az egész világ efelé halad: régen díjat adtak azért valakinek, ha 20-25 évet eltölt ugyanazon a munkahelyen, ma már a saját kortárs közösségekben karriertörésnek, a szakmai fejlődésben való megakadásnak számít, ha valaki 3-5 évenként nem vált munkahelyet vagy akár szakmát. Ez nyilvánvalóan jár egyfajta vérfrissítéssel szervezeti szempontból, azonban azzal is, hogy tartós közösségek kevésbé alakulhatnak ki.

Szerencsésnek érzem magam, hogy a kezdetekben még megtapasztalhattam a valódi közösségi élményt; ha bementem a Kazinczy utcai épületbe, akkor a takarítónőtől a dékánig mindenkivel volt személyes viszonyom. Ma már a liftben azt sem tudom eldönteni, hogy hallgató vagy kolléga szállt-e be. Jó lenne ismerni például a gazdasági és tanulmányi hivatal kollégáit, hogy az e-mail címekhez arcokat is tudjunk csatolni. Nekem ezek borzasztó módon hiányoznak. Persze tudom, ez a trend az élet más területén is. Évtizedekig például elképzelhetetlen volt, hogy egy tanítónő úgy gondolkodjon az osztályával kapcsolatban, hogy azt ne vigye végig négy, hat évig. Ma pedig egyszerűen pár hónap után föláll. Ez abszurd. Egy végtelenül elmagányosított és elegyéniesített világban élünk.

Hol, miben találsz inspirációt és motivációt ma a PPK-n?
Van egy kisebb kutatócsoportunk pár kollégával, akikkel jó a szakmai együttműködés, de őszintén szólva azok a fontos dolgok, amiket én értékesnek gondolok oktatóként és fejlesztő-kutatóként, ma már nem annyira preferáltak. Ezért kevés inspirációt kapok. Most a kataszter elemei, amik alapján a munkánkat mérik, nem arra fókuszálnak, ami szerintem fontos lenne, úgy mint a közös fejlesztések, a hallgatók tanulásának támogatása vagy az innováció, hanem az egyéni teljesítményre. Nagyon leegyszerűsítve, például, az angol nyelvű publikációk készítésére. Ez szerintem nem jó irány.

A PPK publikációs teljesítménye így viszont nagyon szép eredményeket és fejlődést mutat…
Biztosan, igen. De én alapvetően tanár vagyok, a tanár- és pedagógia szakos képzésben veszek részt, és a tanárjaink a köznevelésben, a közoktatásban az óvodapedagógustól vagy kisgyermeknevelőtől a középiskolai tanárig a legritkább esetben olvasnak angol nyelvű publikációt ahhoz, hogy a szakmai munkájuk igényesebb legyen. Ellenben magyarul olvasnak, viszont a magyar nyelvű publikálás elenyésző pontot ér a saját munkahelyünk kataszterében. Érthető, hogy nem ilyeneket fognak készíteni a kutatók, ennek következtében nem a köznevelési rendszer jobbításán, hanem az egyéni karrierutunk építésén dolgozunk. Ez pedig visszamutat az előző dologra, hogy az egyéni karrier lesz a fontosabb, nem pedig a közösségi vagy a közösségért tett tevékenységek.

Hogyha lenne egy varázspálcád, és mondjuk megteremthetnéd a neveléstudományban azt a közeget, amiben jól érzed magad, akkor mit kívánnál, milyen legyen az a közeg?
Nekem ilyen szempontból szerencsém volt, mivel alapító igazgatója lehettem az Illyés Sándor Szakkollégiumnak, amely a PPK-hoz is kötődik. Ez a kollégium arra szerveződött, hogy az összes olyan hallgató – pedagógia-, pszichológia szakosok, gyógypedagógusok, tanító és tanárszakosok –, aki az emberért „küzd” majd a hivatásában, közösen, interdiszciplinárisan gondolkodjon. Számomra nagyon motiváló volt, hogy valami újat, értékeset hoztunk létre a hallgatókkal együtt. Így a kérdésre válaszolva azt gondolom, hogy kisebb szakmai közösségeket kellene nagyobb erővel támogatni és segíteni. A probléma ott van, hogy ehhez sok mindent teljesen újra kellene gondolni, kezdve azzal akár, hogy miért van vizsgaidőszak és szorgalmi időszak? Miért hagyja egy hallgató, hogy az legyen a neve 2023-ban, hogy hallgató? Miért nem gondolkodó vagy egyetemi polgár vagy bármi más? Miért oktató az oktató? Folytathatnám, a lényeg az, hogy rendszer szintjén egy csomó dolog van, amit meg kéne változtatni, és ebben szerintem mi élharcosok lehetnénk. Tehetnénk azért, hogy nálunk ne félév legyen, hanem harmadév, vagy azért, hogy az oktatónak minden félévben legyen kétszer egy hete, amikor nem kell órát tartania, hanem kutathat. Csomó mindent lehetne másképp csinálni, de úgy, hogy nem toldozgatjuk-foltozgatjuk, hanem alapjaitól újjáépítünk egy értelmesen működő felsőoktatást.

Tehát a strukturális váltásban hiszel. És mi a helyzet a mai hallgatókkal, milyennek látod őket? 
Ha nagyon leegyszerűsítem, akkor alapvetően magányosnak találom őket. Amikor én jártam még egyetemre, akkor négy-öt évig ugyanazzal a 15 emberrel jártál egy csoportba, voltak közösségi élmények. Ezek most kevésbé vannak, miközben azt látom, hogy a hallgatóknak erre lenne igazán igényük, másrészt pedig arra, hogy erőteljesebb támogatást kapjanak a tanulással, tanulói életútjukkal kapcsolatban. Számos ponton meg kellene erősíteni a hallgatókat, és erre diverzebb, rugalmasabb, modulárisabb tanulási utakat kellene kínálnunk. Ez azt jelentené, és megint visszacsatolok a korábbi gondolatomhoz, hogy több időt és energiát kellene a képzések fejlesztésére fordítani, ami viszont a most működő rendszerben és az egyéni karrier szempontjából nem kifizetődő.

Akkor te a közeljövőben nem látsz arra esélyt, hogy ebben változás, fejlődés lesz?
Nem. Azt látom most, hogy a magyar oktatási rendszer azt termeli ki, hogy a legtehetségesebb, leginkább motivált hallgatók nem magyarországi felsőoktatást választanak. A jövő kutatói tehát nem feltétlen itthon fognak diplomázni. Ezt be kellene látnunk, és ezen nem siránkozni kell, hanem újragondolni, hogy akik viszont jönnek, azok számára hogyan tehetjük a képzési struktúrát jóval nyitottabbá.

Ezért is mondom, hogy számomra az, hogy egy publikáció megjelenik valahol, nem jár akkora örömforrással, mint amikor egy hallgató ír egy levelet öt évvel a végzése után, hogy elkezdte azokat a módszereket alkalmazni, hatékonyan használni a munkája során, amiket tőlem tanult. Nekem az, hogy az ő szemlélete megváltozott a tanításról, na az az igazi öröm.

Mik a karhoz köthető legszebb élményeid, mit szeretsz a legjobban a PPK-n?
Az egyik az, hogy a már említett Illyés Sándor Szakkollégium vezetője, alapító igazgatója voltam tíz éven keresztül. Nagy megtisztelés volt az is, hogy a Neveléstudományi Intézet igazgatója is lehettem. A kollégium azért különösen szívemhez közel álló, mert a hallgatók kerestek meg első körben, hogy szeretnének felkérni erre a szerepkörre. Az intézetigazgatói pozíciót is a saját kollégáim támogatásával nyertem el, és ez nagyon motiváló volt. Amit még szeretek, az a PPK-ra jellemző szabad szellemiségű légkör, tehát az, hogy elmondhatom a véleményemet még akkor is, ha az netán kritikus. Szuper dolog az is, hogy az intézet támogatja azt, hogy mindenféle, nem feltétlenül csak az ELTE-hez köthető kutatásban részt vegyünk. Végül azt mondanám, hogy nagyon jó, hogy itt még van egyfajta autonómia is, ami – ahogy látom – más felsőoktatási intézményekben már nem feltétlenül, vagy csak korlátozottan van jelen. A PPK-n hangsúlyosan érzékelem a nyitott gondolkodás jelenlétét, hogy lehetőségünk van az adott esetben dilemmázó vagy a mainstreammel szembehelyezkedő vélemények artikulálására is. Szerintem ez egy nagy értéke a PPK-nak.

Kik azok, akiket kiemelnél, akiktől a legtöbbet kaptad az elmúlt húsz évben?
Hosszú a sor. Kezdem azzal a két intézetigazgatóval, akik alatt dolgoztam, és akiktől rengeteget tanultam, ők Bábosik István és Szabolcs Éva. Aztán azok, akik a tanáraim voltak, és utána a kollégáim lettek: Golnhofer Erzsébet, M. Nádasi Mária, Réthy Endréné, Szivák Judit, Vámos Ágnes, Falus Iván, Nahalka István, Lukács István. Utóbbi nekem a főiskolán a pedagógiát tanította, majd kollégám lett. A pályatársaim közül nyilvánvalóan a legerősebb kötődés a feleségemhez, Rapos Nórához fűz, akit itt ismertem meg kollégaként már. Említeném még Kopp Erikát, aki csoporttársam volt az egyetemen. És van egy csomó hallgató, aki később a kollégám lett, mint Kálmán Orsi vagy Czető Krisztina, Mészáros György. Rájuk folyamatosan támaszkodom a munkámban. A pszichológia területéről is vannak fontos emberek, mint például Kollár Katalin tanárnő, Bernáth László tanár úr, Solymosi Katalin. Nagyon sokat tanultam egyébként a szakkollégiumigazgató társaktól is annak idején. Mindenkihez nagyon szoros szál fűz.

Öt év múlva hol, hogyan látnád magad legszívesebben?
Szeretnék olyan fejlesztési és kutatási projektekben aktívan dolgozni, amelyeknek a fókuszában a köznevelési rendszer megújítása áll. Ha ezekben én részt tudnék venni, akkor nagyon boldog lennék.