Így fújják fel magukat az autoriter nagyhatalmak
A felmérések azt mutatják, hogy miközben egyre nő az ellenszenv Oroszországgal és Kínával szemben, gazdasági, politikai és katonai erejüket a legtöbben az EU és az Egyesült Államok fölé helyezik. Egy közvélemény-kutatás szerint a magyarok túlnyomó többsége túlértékeli Oroszország gazdasági és katonai erejét. A felmérésben részt vevők fele azt vélelmezte, hogy Oroszország hazánk hat legjelentősebb exportpartnere közé tartozik, míg a valóságban csak a tizenhetedik. A magyarok kétharmada állította azt, hogy Moszkva relatív katonai kiadásai meghaladják az amerikai kiadásokat (valójában az USA tízszer többet költ), de elterjedt az a nézet is, hogy Peking katonai kiadásai alulmúlják Moszkváét, holott háromszorosan meghaladják azt. Oroszország katonai képességeinek túlbecsülése nem csak a Political Capital elemzéséből tűnik ki, sőt nem is csak magyar sajátosság: a Globsec által megkérdezett kilenc kelet-közép-európai országból hatban a többség úgy gondolta, hogy Oroszország rendelkezik a világ legerősebb hadseregével.
De hogyan manipulálja a róla kialakult képet Oroszország és Kína? Krekó Péter, az ELTE PPK oktatója, a Political Capital ügyvezető igazgatója négy főbb stratégiai eszközt azonosított:
Információs hadviselés
Oroszország és Kína is régóta folytat olyan információs kampányokat, amelyek a nyugati intézmények összeomlását és a nyugati értékek hanyatlását hirdetik. Ezzel párhuzamosan a Kreml minden digitális eszközzel azon dolgozik, hogy mindenek felett állónak mutassa be Oroszország gazdasági és katonai erejét. A különféle híradásokban, fizetett hirdetésekben például többször helyeztek kilátásba nukleáris háborút, amelyben Oroszország "radioaktív hamuvá változtathatja az Egyesült Államokat". Gazdasági téren pedig az RT állami propagandacsatorna a tényeket mellőzve rendszeresen állítja, hogy Oroszország GDP-je felülmúlja néhány G7-országét.
Ezzel párhuzamosan Peking a COVID-19 miatt csorbát szenvedett hírnevének helyreállításán fáradozott: az internetet elárasztották a híradások szerint tizenhat órán belül felépült vuhani szuperkórház képei, habár az AFP tényellenőrzői ezt a történetet mítosznak találták. Az Európába eljuttatott hírekben szintén Pekinget jelölték meg a járványügyi segítségnyújtás elsődleges forrásának.
A tanulmány rámutat, hogy habár ezeknek a híreknek van valóságalapja, a tények eltorzítása, a kontextus figyelmen kívül hagyása és a pozitív cselekedetek felnagyítása mind fontos eszközei lettek az autoriter kampányoknak.
Minimális befektetések maximális haszonnal
Annak ellenére, hogy Kelet-Európában az orosz befektetések mennyisége relatíve alacsony, a Kreml elérte, hogy az emberek kulcsfontosságú gazdasági szereplőként tekintsenek rá.
Kína esetében a vezető világgazdasági szerep ugyan megkérdőjelezhetetlen, az ország fő eszköze azonban a hatalmas piaca, nem a közvetlen befektetései. A „minimális befektetés – maximális nyereség” elv lett az alapja a Kína 17+1 kezdeményezésnek is, ahol a résztvevő kelet-közép-európai országok nagy része csalódott Kína teljesítetlen ígéretei miatt. A Budapest-Belgrád vasútvonalra vagy a Fudan Egyetem megépülésére nyújtott kínai hitel visszafizetése pedig valójában az adófizetőket terheli majd.
A kínai projektek mindezek ellenére jóval nagyobb figyelmet kapnak, mint az ázsiai demokratikus országokból – Japánból vagy Indiából – érkező tőke, amelyek több országban jelentősen meghaladják a kínai beruházások értékét.
Fogékony politikusok
A helyi politikai szereplők bevetése szintén jó eszköz a közvélemény manipulálására. Az emberek szemében ugyanis az adott ország politikusai hitelesebb hírvivők, mint a külföldi dezinformációs csatornák. Ezek a közszereplők vagy gyakorlatiasan elmagyarázzák, hogy országaiknak miért is kell együttműködniük a nagyhatalmakkal, vagy egyszerűen csak rendszeresen kifejezik csodálatukat az autokráciákkal szemben.
Emellett kutatások is alátámasztják, hogy ahol a politikusok kedvezően nyilatkoznak a rezsimekről, a szavazóik is szimpatizálni kezdenek az adott országokkal. Putyin orosz elnök értékelése például sokkal pozitívabb a populista jobboldali és a radikális baloldali pártok szavazói körében egyaránt.
A demokrácia hanyatlása
A demokratikus intézményekbe vetett bizalom csökkenése kedvez az orosz és kínai törekvéseknek. A világjárvány idején azonban mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok a tekintélyelvű retorikai támadások könnyű célpontjának bizonyultak.
Krekó felhívja a figyelmet, hogy a demokratikus országokban az autoriter propaganda egyfajta önbeteljesítő jóslatként éri el a célját: míg a demokrácia gyengül és a polgárok elégedetlenek az erőtlen vezetőkkel, Peking és Moszkva jó alternatívaként tüntetik fel magukat. Végül az egyes országok vezetői csodálkozva kérdezik maguktól: ha Oroszország és Kína valóban ilyen erősek és veszélyesek, miért ne válasszuk őket fő szövetségeseinknek?
A MINDENHATÓSÁG LELEPLEZÉSE
A demokrácia hírnevének megőrzéséhez elengedhetetlen az önkényuralmi fenyegetések mélyebb megértése. A PPK egyetemi docense szerint azonban visszaüthet az autoriter fenyegetések körüli szenzációhajhász, hiszterizáló közbeszéd is, az ugyanis csak még nagyobbnak és sikeresebbnek állítja be a nagyhatalmakat. A probléma tehát újfajta megközelítést igényel: a politikusoknak, döntéshozóknak és szakértőknek árnyaltabban kell fogalmazniuk, kiemelve a szuperhatalmak gyengeségeit és az általuk jelentett veszélyeket. A nemzetközi médiának pedig arra kell törekednie, hogy átfogó képet nyújtson Kína és Oroszország belső helyzetéről, rámutatva nem csak arra, hogy ezen rendszerek a látszólagos belső támogatást masszív represszióval érik el, de a gyengeségeikre is, például a szociális ellátások területén.
A nyugati világ nemzeti és nemzetközi stratégiai kommunikációért felelős intézményeinek innovatív módszereket kell találniuk a liberális demokráciába vetett bizalom helyreállítására, beszélniük kell az alapvető liberális-demokratikus értékekről és intézményeik működéseinek nem mindig magától értetődő előnyeiről. Ezeket ugyanis túl könnyen el lehet felejteni olyan kihívásokkal teli időkben, mint amilyeneket ma élünk – szögezi le a szerző.
A Journal of Democracyben megjelent tanulmány itt olvasható.