Hatnak-e ránk a cigisdobozok rémes képei?

Alap, közepes vagy magas szintű kockázatra kössek biztosítást? Alapból a közepeset ajánlja az online biztosítást kínáló oldal, s mivel nem akarunk időt szánni az elmélyült tájékozódásra, elfogadjuk az ajánlatot. Ebben az esetben működött a tudományban alapbállítás (default) nudge-nak nevezett késztetés, úgy döntök, ahogyan más (akár egy szakértő vagy egy szakpolitikai döntéshozó) ezt számomra megfelelőnek, optimálisnak ítélte. De vajon mennyire megbízhatóan működik az ilyesféle finom rávezetés? Bízhatunk-e a sikerességében akkor is, amikor például egy világjárványt akarunk megállítani vagy a dohányzással összefüggésben kialakuló tüdőrákos halálozás mértékét szeretnénk csökkenteni?

A pszichológiában és a viselkedéses közgazdaságtanban az utóbbi évtizedek slágertémája lett a nudge, a finom rávezetés elmélete, mely érthetően nagy népszerűségnek örvend a különféle szakpolitikai beavatkozások tervezőinek körében. Ki ne viszonyulna pozitívabban a rábeszélés, meggyőzés, példával ösztönzés különféle formáihoz, mint a hatósági szabályozás, tiltás, kötelezés kényszereihez. Nem csoda tehát, ha a módszer gyors hódító útra indult a népszerűségüket féltő politikusok körében. Nézzünk még egy hétköznapi példát: ma már tudjuk, hogy a nagyobb közösség érdekét, a még nem fertőzöttek megóvását középpontba állító, tipikus nudge-alapú angliai Covid-ellenes kampány nem volt eredményes. Az emberek nem tartották be önszántukból a szabályokat, és a járvány elszabadulásakor rendkívül szigorú karanténkorlátozások hatósági elrendelése vált szükségessé. Pedig a nudge-szakirodalom meglehetősen nagy arányban sikeresnek ítéli, és kifejezetten támogatandónak tartja a nudge-alapú társadalmi intervenciókat. A Covid-kampány lett volna a kivétel, vagy hiba csúszott a kutatók számításaiba?

Mint Szászi Barnabás és Aczél Balázs külföldi szerzőtársaikkal a PNAS hasábjain közölt cikkükben rámutatnak, a nudge mint módszer eredményességét bizonyító tanulmányok sokszor nem a teljes képet mutatják, amit csak tetéz, hogy a nudge sikerességét bizonyító cikkek könnyebben megjelennek, mint a negatív eredmények. Vagyis a tudomány belső berkeiben bevettnek számító idézettségi rangsor elfogult a tetszetősebb, de nem feltétlenül a pontosabb eredmények mellett. Ez egészen addig lehet így, amig valaki újra górcső alá nem veszi a számokat.

A PPK kutatói és szerzőtársaik egy korábbi, szintén a PNAS-ban közölt, M. Mertens nevéhez köthető metaanalízis adatbázisát elemezték újra. Azt találták, hogy már az idézettségi mutatók elfogultságának tudatos korrigálása is változtat a témában korábban publikált eredményekből kialakuló hurrá-optimista összképen, mert ráirányítja a kutatók figyelmét a kritikus álláspontot megfogalmazó cikkekre. Nagyobb probléma azonban Szásziék szerint az, hogy az elemzéskor a különféle célú és léptékű intervenciók adatait egy kalap alá vették, ami miatt úgy tűnik, hogy a módszer az emberi viselkedés legkülönfélébb területein, mindenféle korcsoportban és földrajzilag is széles körben hatékonynak bizonyul. Az átlag sikeresség azonban nagyon keveset árul el arról, hogy egy konkrét helyen, konkrét populációban várhatóan működni fog-e egy nudge alapú kampány.

Kevesebb lesz-e tehát a tüdőrákos megbetegedések száma, ha súlyos rákbetegek fotóiba csomagolják a cigarettás dobozokat? A PPK kutatói szerint nem állítható biztosan, hogy ez a nudge működni fog. Az emberi viselkedés megváltoztatást célzó eszköztárban továbbra is helye lesz a nudge-nak, amely bizonyos esetekben nagy hatékonysággal alkalmazható, de a kutatásnak sokkal pontosabban fel kell tárnia, milyen feltételek mellett várhatunk eredményt, belátva, hogy nem általános csodafegyverről van szó. A hétköznapi gyakorlatban is széles körben alkalmazott módszert ért tudományos kritika jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a témával a The Economist üzleti hetilap és a HVG nyomtatott kiadása is foglalkozott már.