„Ha kitalálnak valamit, én azt elég hatékonyan tudom megvalósítani”
Ha három szóban kellene megfogalmaznia, hogy mit jelent Önnek a PPK, akkor melyek lennének ezek?
Nyitottság, együttműködés és innováció. A nyitottság szerintem azt jelenti, hogy a kar a működésében, a képzési portfóliójában, az értékrendjében egy olyan nyitott szemléletet képvisel, amely egyfelől befogadó módon viszonyul mások szakmaiságának, értékrendjének megjelenítéséhez, ugyanakkor a saját szempontjait, a saját elvárásait is képviseli, vagyis az eltérő elemeket úgy építi be a működésébe, hogy azért megmarad a saját identitása.
A második az együttműködés, ami – egészen a legutóbbi időkig – a karon belül is, de a karon kívüli szereplőkkel is jellemző volt a PPK-ra: a valódi együttműködés, együtt gondolkodás és az információk megosztása. A kar megalakulásakor ennek különös szerepe volt, hiszen ahhoz, hogy a kar önálló entitásként meg tudjon jelenni, az egyetemen belül több szervezettel kellett együttműködnie, elsősorban a Bölcsészettudományi Karral, ahonnan kiváltak az intézeteink, de a tanárképzési és a sportos tevékenységünk miatt lényegében az egyetem összes karával, gyakorlóiskoláival és a hallgatóknak a kar hallgatói létszámát meghaladó széles körével.
A harmadik az innováció. Mivel több szervezetből állt össze a kar, ez azt is jelentette, hogy az új karnak a konstrukcióját, tartalmát is ki kellett találni, amiben a tágan értelmezett pedagógia és a pszichológia a fő tudományterületek. Ezek mellett van egy nagyon erőteljes rész, amely azóta meghatározóvá vált a kar életében, a sporttudományi terület. Az, hogy hogyan álljon össze egy olyan kar, amelyben bölcsész szakmai-tudományos területek, a kétszintű tanárképzés és egy akkor még főiskolai jellegű, sporttudományi terület kapcsolódik össze, önmagában a szervezetnek is az innovációját jelentette. Úgy kellett létrehozni egy ilyen furcsa összetételű intézményt, hogy ennek legyen szakmai, szervezeti és, ha szabad így fogalmaznom, ideológiai alapja is. Eltartott több évig, mire ezt így meg tudtuk fogalmazni. A kar tízéves jubileumára alakult ki a szlogenje, ez a bizonyos „minden, ami ember”. Ilyen módon önmagában ez egy teljesen unikális konstrukció volt, nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi terepen is.
Tehát magának a karnak a létrehozása is egy óriási innováció volt.
Hogy értékeli, milyen volt itt a kezdet, és mi volt az Ön szerepe a kar alapításában?
Én már sok lében megfürdött, régi bútordarab vagyok, meglehetősen régóta dolgozom a felsőoktatásban, különböző helyeken, különböző szerepkörökben. Eredetileg a Bölcsészettudományi Karnak voltam egy szolid oktatója és kutatója, magyar nyelvészetet tanítottam, fonetikát, nyelvtörténetet, dialektológiát, szociolingvisztikát, illetve nyelvjárási terepen és levéltárakban kutattam. A rendszerváltás környékén zajlott le az úgynevezett bölcsészkari reform, amelynek idején a Bölcsészkar dékánját úgy hívták, hogy Hunyady György. A mi kapcsolatunk, együttműködésünk abból az időből táplálkozik. A bölcsészkari reform egyik alapvető célja és eredménye is volt a tanárképzésnek egy akkor teljesen újszerű identifikálása. Ennek itt most csak egy, de az egyetemen is túlmutató elemét emelem ki, az egységes tanárképzés megteremtését. Míg a megelőző időkben nagy volt a különbség az egyes szakterületek között, pl. a bölcsész-, a természettudományi, a szakmai vagy a művészeti tanárképzésben, de az egyetemi és a főiskolai szintű tanárképzésben is, a bölcsészkari reform teremtette meg azt az egységes pedagógiai-pszichológiai-szakmódszertani és gyakorlati tartalmi követelményrendszert, ami több-kevesebb (inkább több) változtatással jellemzi ma is a tanárképzést. Ezt az utóbb ELTE-modell néven azonosított képzési rendszert az akkori oktatási kormányzat is magáévá tette, 1997-ben adták ki az egységes, szaktárgyfüggetlen tanárképzés képesítési követelményeit, amit azonban az ELTE lényegében nem hajtott végre. Részben ez alapozta meg a kar létrehozását és az én feladataimat is a korai időkben. 2003-ban láttunk neki a hat évvel korábban hatályba lépett kormányrendelet végrehajtásának, és alakítottuk ki az ELTE-n az egységes tanárképzés tartalmi, szervezeti és szabályozási kereteit.
A másik tennivalóm az új kar egyes szabályzatainak és tanulmányi adminisztratív folyamatainak a létrehozása volt. Ehhez is a bölcsészkari reform nyújtott muníciót. Akkoriban én még ifjú oktatóként részt vettem a Bölcsészkar új tanulmányi szabályzatának a kialakításában. Hunyady professzor, akkor bölcsészdékán, vezetése mellett Nádasdy Ádám és én voltam az, akik az új bölcsészkari TVSZ-t megfogalmaztuk. (Megjegyzem, mindketten filológusok, nyelvészek voltunk, nem jogászok, de vagy talán éppen ezért a szövegünk részei, egyes szakkifejezések átöröklődtek a későbbi jogalkotásba is.) Amikor a PPK jogilag 2003 februárjában megalakult, Hunyady professzor keresett meg, hogy vállalnék-e szerepet a kar kialakításában, a legfontosabb, oktatásra vonatkozó szabályzatok elkészítésében. Én tehát 2003 nyarát azzal töltöttem, hogy a PPK akkor frissen alakult Hallgatói Önkormányzatának vezetőivel egyeztetve kidolgoztam a tanulmányi és vizsgaszabályzatot, valamint a térítési és juttatási szabályzatot. A mindenkori kari HÖK-kel a későbbiekben is kifejezetten jó viszonyom volt.
Meg kell itt említenem három személynek a nevét. Az akkori HÖK-elnököt úgy hívták, hogy Czakó Andrea. Ő később a PPK Dékáni Hivatalát vezette hosszú ideig, jelenleg pedig Gibraltári Egyetemen kutatásvezető abban az új szervezeti egységben, amelynek Demetrovics Zsolt professzor a vezetője. A másik kolléga a kari HÖK vezetőségében Forgó Melinda volt, aki a felsőoktatás-menedzsment kutatásának és gyakorlatának a terén futott be később karriert. A harmadik szereplő pedig Kovács Norbert, aki jelenleg az ÁJK Dékáni Hivatalát vezeti. Én erre az időszakra kifejezetten jó szívvel emlékszem vissza, nem mindig teljes egyetértéssel, de értelmes kompromisszumokkal egy olyan alapot hoztunk létre, ami a kar és a diákok számára is megfelelő volt.
A kar megalakulásával az oktatási tevékenysége befejeződött, és megváltozott a szerepköre. Meséljen erről kicsit!
A kar megalakulása után egy-két évig még tanítottam a BTK-n. Szerettem tanítani, és a diákok visszajelzése alapján nem gondolom, hogy ez rosszul ment volna. A PPK oktatói között is vannak többen, akiket annak idején még én is tanítottam a Bölcsészkaron. A rendszeres oktatási tevékenységem ugyan valóban megszűnt, de a hivatali tevékenységemnek az egyik része a kollégák betanulási folyamatának segítése, a tevékenység megismertetése és rutinná alakítása. Ez az oktatási előéletem miatt számomra mindig is kedves tevékenység volt. Talán nem érdektelen, hogy a hivatalunkban ma dolgozó munkatársainkat egy kivételével mind én választottam ki – persze a vezető kollégáim segítségével –, mind kiváló szakember és nagyszerű kolléga. A kar megalakulásakor javaslatomra három kitűnő kollégát is sikerült alkalmazni, Fejes Mártát, Kolláth Enikőt és Lengyel Ágnest, akik a hivatalunkban különböző szervezeti részlegeknek a vezetői voltak, és akik ma már különböző vezetői pozíciókban dolgoznak az oktatás, a humánfejlesztés területén.
Kicsit későbbi feladat volt, de az egységes tanárképzési ELTE-modellből nőtt ki, a Pedagogikum Központ, ami a tanárképzésen túlmutatóan, a pedagógusképzés és -továbbképzés összegyetemi koordinációját és fejlesztését célozta meg, és 2008-tól 2015-ig működött. Ez is elsősorban Hunyady professzor nevéhez kötődik.
Én mindig egyfajta „mitfárerként” működtem ezekben a folyamatokban, a konstrukciók létrehozásában és működtetésében.
Ha valakik kitalálnak valamit, én azt elég hatékonyan tudom megvalósítani. A Pedagogikum Központ létrehozásának az volt a célja, hogy a három pedagógusképző karnak, tehát a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karnak, a Tanító- és Óvóképző Karnak (a Központ megalakulásakor még mindkettő főiskolai kar volt) és a PPK-nak, valamint a többi, a tanárképzésben részt vevő karnak és az ELTE gyakorlóintézményeinek a szakmai együttműködése legyen szervesebb, erőteljesebb, mint amilyen korábban volt. Egy olyan közös adminisztratív szervezetet is létrehoztunk, amiben ennek a három karnak a gazdálkodása, a dékáni hivatali feladatellátása és a tanulmányi hivatali tevékenysége közösen, azonos szabályok, elvárások mentén működött. Ma mindkét társkar tanulmányi hivatalát a mi egykori kollégáink, Várhegyi Júlia és Rada Andrea vezetik. Ennek az együttműködésnek az időszakában zajlott 2011-ben a Neptun bevezetése is. A három karnak a Neptunra való átállását mi a Pedagogikum Központ keretében segítettük, kitűnő informatikus kollégánk által, aki a karok számára egységes támogatást és eszközkészletet alakított ki. Somogyvári-Korb Attiláról, Atkáról van szó, aki az egyetlen, akit nem én vettem föl a hivatalunkba, aki az egykori Tanárképző Főiskolai Kar munkatársa volt, és aztán itt maradt a PPK-n, mindannyiunk örömére.
A karhoz kötődő legkedvesebb emlékeként mit emelne ki?
Az egyik kifejezetten emlékezetes pillanat volt, amikor Hunyady professzor dékánsága végén, 2007-ben, egy, a születésnapjával is összefüggő évfordulónak a megünneplésekor volt egy fogadás. Ennek egy „aprócska” eseménye volt, amikor az aulába bevonult egy egyenruhás ifjúsági fúvószenekar, főleg rezesek, és ott ők néhány indulót adtak elő. Szerintem ennek az épületnek még soha nem volt olyan élménye, hogy egy viszonylag nagy létszámú fúvószenekar teljes hangerővel megszólaljon. Ez sokaknak, az ünnepeltnek is nagy meglepetést okozott, de azért is kedves emlék ez, mert a zenekarban két gyerekem is fújt.
Mi az, amire a legbüszkébb?
A legrégebbi időkig visszamenőleg büszke vagyok arra, hogy a felsőoktatás bolognai mintájú fejlesztéséről szóló országgyűlési határozat, a tanárképzési kormányrendelet, később miniszteri rendelet létrehozásában közreműködtem, és itt az egyetemen átfogó tanulmányi szabályozásban legalább háromszor vettem részt. Azt is érdemes talán kiemelni, hogy az öt évvel ezelőtt lezajlott nagyszabású HKR-módosítás, aminek célja az volt, hogy a kari különös részekből kerüljön a közös, általános részbe mindaz, amit lehet egységesen szabályozni –, jelentős mértékben támaszkodott a PPK tanulmányi szabályaira, amelyek persze az egykori BTK-szabályzatra vezethetők vissza. És büszke vagyok a szervezetünkre, az egyetem hasonló hivatalai közül a legösszetettebb feladatot ellátó, mások által is elismerten működő Tanulmányi Hivatalra.
Kik inspirálták, illetve kik segítették a leginkább?
Először is a kar korábbi dékánjai, Hunyady György, Oláh Attila és Demetrovics Zsolt, akik egyrészt kíváncsiak voltak azokra a tevékenységekre, amikre szükségszerűen nem volt rálátásuk, másrészt igényelték is ezeknek a területeknek és tapasztalatoknak a bevonását a kari működésbe. Rajtuk kívül még három személyt emelnék ki. H. Nagy Anna, aki korábban a TTK jeles oktatója és a bölcsészkari reform idejében oktatási dékánhelyettese volt. Biológus, genetikus létére a tanártovábbképzésben, majd ezen a karon egy másfajta szemléletmódot ismerve tudott azonosulni azzal a modellel, amit a PPK alakított ki. Tőle sokat tudtam ilyen módon tanulni, sajnos nagyon korán elment...
Szintén a tanárképzéshez kapcsolódik Nádasi Mária tanárnő, aki a bölcsészkaron volt a pedagógia szakterületének kitűnő művelője, majd itt a PPK-n a tanárképzés egyik, ha nem a legmeghatározóbb szereplője. Ezen a terepen mindenféle áldozatot vállalt, például volt ő tanárképzéssel foglalkozó egyetemi testület vezetője, ő volt az első oktatási dékánhelyettes is ezen a karon, miközben – talán nem haragszik meg érte, Marika – egyetlen porcikája sem kívánta az ilyen hivatali jellegű működést. Sokat dolgoztunk együtt.
Kiemelek még egy személyt, Solymosi Katalint. Ő egyike azoknak az utolsó mohikánoknak, akik az egykori Tanárképző Főiskolai Kar itteni kollégái közül megmaradtak a karon. Solymosi Katitól ismertem meg az egykori egyetemi, elméleti-kutatási megalapozottságúval szemben erőteljesen gyakorlati jellegű, főiskolai tanárképzés értékeit, és tanultam sokat magamról mint hivatalnokról és mint emberről. De sajnálom, hogy nem sorolhatom föl azt a sok-sok mostani és egykori kari kollégát, akik segítették, segítik ma is a munkámat.