"Életem egyik legjobb döntése volt, hogy a kar felkérését elfogadtam"

2023.03.31.
Jubileumi sorozatunkban a PPK alapítása óta itt dolgozó kollégáinkat kérdeztük a karon szerzett élményeikről, emlékeikről. Elsőként Győri János egyetemi tanár válaszolt a kérdéseinkre.
Győri János az Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Intézet oktatója. Kollégáival együttműködésben először hozott létre Magyarországon olyan oktatói műhelyt, illetve képzési programot, amelynek fő profilja az oktatás kulturális dimenzióinak vizsgálata. 2001-ben elnyerte az MTA Pedagógus Kutatói Pályadíját, 2009-ben az ELTE Pro Universitate Arany fokozat elismerésében részesült, 2019-ben pedig közel négy évtizedes, kiemelkedő gyakorlóiskolai és egyetemi tehetséggondozó munkájáért, valamint a tehetségpedagógia terén végzett nemzetközileg is elismert kutatói és publikációs tevékenységéért Pro Progressio Eruditionis Díjat kapott.

Ha 3 szóban kellene megfogalmaznod, mit jelent számodra a PPK, mik lennének azok?

Szellemi műhely, felelősség az oktatásügyért, „tanulni, tanulni, tanulni” – ez utóbbi hallgatókra és oktatókra egyaránt vonatkozik.

Hogy emlékszel vissza a kezdetekre 20 év távlatából? Hogyan változott a feladatköröd az elmúlt évek során?

20 év alatt gyökeresen megváltozott a feladatköröm a karon. Akkor még óraadó voltam, épphogy megszerzett friss doktori fokozattal – ma pedig már egyetemi tanárként dolgozom.

20 évvel ezelőtt még sokszor hallottam az idősebb kollégáktól, hogy nagyon szokatlan nekik a „felsőoktatási boom”, vagyis, hogy egyre több a hallgató az egyetemen, a PPK-n is. Ma ez már szinte mindenkinek természetes. Számomra is megszokott dolog lett, hogy általában sok hallgatóval dolgozunk. Emellett lehet, hogy tévedek, de én szinte egyáltalán nem emlékszem nemzetközi hallgatókra 20 évvel ezelőttről. Ma az óráim nagy része angolul zajlik.

20 évvel ezelőtt bármilyen kari feladatot kaptam, olyan volt, mintha mélyvízbe dobtak volna.

Akkor még nem ismertem ki magam jól az egyetemi szervezetben, olykor nem is volt teljesen világos, hogy mibe illeszkedik bele az adott feladat. Ma fél tucat kari feladatköröm van, és mindent jól értek, hogy melyik miről szól.

20 évvel ezelőtt a fő horizontom az volt, hogy megtartsam az óráimat. Ma pályázások sokaságában veszek részt, sokat kutatok és publikálok, nemzetközi Erasmus+-t vezetek, doktori programvezetőként tevékenykedem, intézeti TDK felelősként dolgozom, kutatócsoportot alakítok, konferenciát szervezek. Folytathatom a sort…. kreditátviteli ügyeket intézek, nemzetközi megbeszéléseken veszek részt, tantárgyfelelős vagyok, szakirányú képzésért vagyok felelős, és olykor oktatok is. Na jó – nem is olykor, hanem a feladatkörömnek megfelelő mennyiségben: MA és doktori szinten magyar és nemzetközi hallgatókat tanítok. Mindent összevetve,

a tanítás a legjobb, de egyben a legnagyobb felelősség is az összes feladatom közül.        

Mi a legkedvesebb karhoz kötődő emléked?

Történetesen maga az, hogy a kar meghívott ide dolgozni. Ezt visszamenőleg is nagyon nagy bizalomnak és megtiszteltetésnek tekintem. És életem egyik legjobb döntése volt, hogy ezt a felkérést elfogadtam. Mindent, ami jó emlékem kötődik a karhoz, ez a lépésem alapozott meg.   

Mi volt a legnagyobb kihívás a PPK-s éveid során, és mire vagy a legbüszkébb?

A legnagyobb kihívásnak azt tekintem, hogy a szándékaim szerint mindig magas színvonalon végzett oktatási tevékenységem és sok más kari teendő mellett megfelelően tudjak publikálni is, főleg nemzetközi folyóiratokban, szerkesztett kötetekben. Arra büszke vagyok, hogy sikerült sok – és remélem – szakmailag hasznos közleményt írnom az évek során, valamint számos kötetet és tematikus lapszámot is szerkesztettem.

Ezek mellett arra törekszem, hogy minél konstruktívabb munkatárs legyek. Ez nem azt jelenti, hogy elkerülöm a konfliktusokat – bár ki tudja… De azt feltétlenül jelenti, hogy ha mégis adódik ilyen helyzet, azt megpróbáljam konstruktívan kezelni, és olyan kiutakat keresni belőle, amik az adott helyzetet és a benne szereplőket inkább előre viszik, nem pedig megakasztják. Nagyon fontosnak tartom továbbá, hogy lehetőség szerint hozzájáruljak a körülöttem lévők szakmai és emberi fejlődéséhez úgy, hogy az engem is fejlesszen. Erre is büszke vagyok.

Végezetül, azt gondolom, hogy elég jó a humorérzékem, és hogy sok olyan helyzetbe kerültem az évek során, amikor – főleg intézeti környezetben – úgy sikerült megnevettetnem a kollégáimat, hogy közben nemhogy eltávolodtunk volna azoktól a bonyolult feladatoktól, amiken éppen dolgoztunk, hanem a nevetés frissességével tudtuk jobban megoldani őket. Ez szintén büszkeséggel tölt el.    

Kik inspiráltak, kik segítettek a legtöbbet ebben az időszakban?

Én abban a nem tipikus helyzetben vagyok, hogy a feleségem, aki szociálpszichológus, másfél évtizedig a kollégám volt itt a PPK-n. Nemcsak emberileg, hanem szakmailag is tőle, Fülöp Mártától kaptam a legtöbbet. És ez nemcsak „szöveg”, ez így volt, így van.

A többiek pedig: Falus Iván, Golnhofer Erzsébet, Nádasi Mária a – hadd mondjam így – korai generációból. Egyébként pedig: Nguyen Luu Lan Anh, Halász Gábor, Fehérvári Anikó, Bükki Eszter, Boreczky Ágnes, Csereklye Erzsébet, Czachesz Erzsébet, Kovács Mónika, Borsfay Krisztina.

Valamint nem titkolom, hogy számomra valamennyi dékán, akivel a karon valaha dolgoztam és dolgozom, más-más módokon ugyan, de egyaránt nagyon inspiratív volt, és sokat segített nekem: Hunyady György, Oláh Attila, Demetrovics Zsolt és most Zsolnai Anikó.

 

További jubileumi interjúk itt olvashatók