„Egy toleráns, újító és színes közösségben dolgozom a PPK-n”

Hogyan indult a pályája, hogyan került az ELTE PPK-ra?
A szegedi egyetemen végeztem magyar-német irodalom és kultúra szakon, ez akkoriban értelemszerűen tanárszak volt. A tanítást a közoktatásban szép hivatásnak gondoltam, de szerettem volna a végzés után valami ennél is érdekesebbet csinálni. Kezdő egyetemistaként tulajdonképpen irodalmárnak, irodalomtörténésznek készültem. Szenvedélyesen olvastam mindig, és azt képzeltem, hogy az irodalomnál izgalmasabb foglalkozás számomra nem is lehetséges. Hallgatóként jártam irodalomtörténeti konferenciákra is, de még az első szigorlatok előtt – az általános nyelvészeti kurzusok egyik előadó professzorának, Károly Sándornak inspiráló előadásai hatására – elbizonytalanodtam, hogy talán mégis inkább a nyelv, a nyelvelsajátítás, nyelvhasználat kérdései érdekesebbek…  A kétféle irány közül választani végül közvetlenül a végzés után egy pályázati lehetőség segített: Nagy József, a Pedagógia-Pszichológia Tanszékcsoport professzora akkor éppen a gyerekek beiskolázása kérdéseinek vizsgálatára kutatócsoportot alapított, ahova nyelvészeti felkészültségű és érdeklődésű pályakezdőt is keresett, és örömömre felvett a csoportjába. A kutatócsoportban, elsősorban Nagy professzortól, de a kollégáimtól is, sokat tanultam.

Néhány éven belül meghívást kaptam a tanszékre is, ahol eleinte egy-két kurzust tartottam, majd – már tanársegédként – elkezdtem az egyetem gyakorló iskolájában kisiskolásokat is tanítani. A tanulók nyelvi képességei (olvasás, írás, szókincs) és fejlődésük kutatása és mérése mellett – nem utolsósorban a tanítás során szerzett tapasztalataim hatására – az érdeklődésem egyre inkább az iskolai, társadalmi hátrányok, a különböző kisebbségi csoportok kulturális és nyelvi szocializációja, iskolai integrációjának kérdései irányába fordult.

A kilencvenes években lezajlott társadalmi rendszerváltozás, az általános nagy eufórián kívül, az egyetemi közvetlen környezetemben is együtt járt sokféle új érdekellentét és nehezen kibogozható konfliktus kialakulásával. Ezek hatására a kétezres évek elejére már időnként azt vettem észre, hogy az oktatási-kutatási feladatok rovására egyre több időt fordítok a különböző személyes ambíciók megértésére, a konfliktusok megoldására vagy hárítására. Így 2004-ben örömmel mentem Veszprémbe, a hazai közoktatás nagy innovátorának, Zsolnai Józsefnek a hívására, akitől nyugdíjazása okán az általa addig vezetett kutatóintézet vezetését vettem át.  

Szinte ezzel egyidőben lehetőségem nyílt részt venni a PPK, és később az Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Központ megalapításában is. Itt Hunyady György professzor és alapító dékán lett és maradt számomra a legfontosabb mester, de az őt követő dékánoknak, különösen Demetrovics Zsolt professzornak is sokat köszönhetek. Mindezek igazi fordulatot jelentettek szakmai, tudományos és személyes életemben is. 2005-től egyetemi tanárként, később professor emeritusként egy toleráns, folyamatosan újító és színes közösségben az IPPI csapatának tagjaként dolgoztam és dolgozom a PPK-n. 

Ha három szóban kellene megfogalmaznia, mit jelent Önnek a PPK, mik lennének azok?
Kultúra, tanítás, együttműködés.

Hogyan emlékszik vissza a PPK alapításának időszakára?
Nagyon jó emlékeim vannak erről az időszakról. Sok volt a rohanás, ülésezés, új tervek megbeszélése, majd a személyi és egyéb feltételeket érintő akadályok megoldásának, esetleg „kikerülésének” latolgatása, és mindeközben folyamatos volt a bizakodó, optimista légkör. Akkoriban azt hittük, hogy onnantól egyre jobbak lesznek az oktatás-kutatás feltételei… Szép időszak volt!

Mi a legkedvesebb Karhoz kötődő emléke?
A beszélgetések és a barátságok az intézeti és a kari kollégákkal, illetve a hallgatók érdekes kérdései.

Mi volt a legnagyobb kihívása, és mire a legbüszkébb?
A legbüszkébb arra vagyok, ami egyben talán a legnagyobb kihívás is volt, hogy a kollégákkal együtt kigondolt, megtervezett, a régióban egyedülálló és fontos szakot, az interkulturális pszichológia és pedagógia MA-t sikerült akkreditáltatnunk, és sok szuper motivált és különböző kulturális, kisebbségi háttérrel rendelkező hallgatónk volt. Sajnos ide kötődik a legnagyobb csalódás is: egy kötelező KKK-módosítással és intézkedéssel megváltozott a szak neve, ezzel együtt a vonzási képessége is. Ez a kényszerű és a szak tartalmával kevéssé harmonizáló beavatkozás az időszak legnagyobb társadalmi, szakmai és emberi vesztesége.

A másik okom a büszkeségre szerencsére egyáltalán nem változott: a kollégáimra és IPPI-s barátaimra vagyok büszke! Nagyon értékelem a nyitottságukat, tájékozottságukat, kitartásukat, és azt, hogy a fellépő konfliktusokra együtt mindig találunk jó vagy legalább kielégítő megoldást. A megoldások megtalálásában kétségtelenül a legnagyobb szerepe toleráns intézetvezetőnknek, Nguyen Luu Lan Anhnak van.

Kik inspirálták, kik segítették a legtöbbet az évek során?
Leginkább „a Nagy Öregektől” tanultam, az ő példájuk segítette a választásaimat, illetve azt is, hogy hogyan lehet elviselni, feldolgozni a kudarcokat, veszteségeket. Ők: Károly Sándor, Nagy József, Zsolnai József és Hunyady György. Nagyon sokat köszönhetek továbbá a közvetlen kollégáimnak is, kiemelten Szabó Mónikának, az IPPI szintén alapító tagjának, akivel egy ismerkedő év után már szavak nélkül értettük egymást, és akivel úgy tudtam együtt dolgozni, úgy lettünk barátok, hogy még a leghevesebb szakmai vagy egyéb vitáink után is, már másnap folytatni tudtuk. Ő sokkal fiatalabb volt nálam, sajnos 2020-ban, egy gyors lefolyású, súlyos betegség következtében meghalt.