Egy életút a pszichológia és az élettan metszéspontjában

Hogyan indult ez a tartalmas életút?

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen édesapámnak köszönhetően, aki neurológus, pszichiáter, sőt idegsebész szakorvos is volt, már tizenéves koromban világossá vált, hogy az idegrendszerrel szeretnék foglalkozni. Szüleinktől testvéreimmel együtt kivételesen magas szintű természet-, és bölcsészettudományi indíttatást kaptunk.

Lissák Kálmánnak, akiről a nemrégiben kapott idegtudományi díjat is elnevezték, nagy szerepe volt a pályája alakulásában.

Lissák Kálmán az élettan professzora volt a Pécsi Tudományegyetem Orvostudományi Karán, ahol az orvosi egyetem első két évében tanultam. A diploma megszerzése után az Élettani Intézetben csatlakozni próbáltam az akkor már világhírű Grastyán Endre pszichofiziológiai kutatócsoportjához, de Lissák professzor közölte, hogy nincs szabad státusza, próbáljak szerencsét a pécsi Idegklinikán. Tehát ennek az elutasításnak köszönhetően neurológusként kezdtem, klinikai neurológiai és elektrofiziológiai ismeretekre tettem szert elsőrendű szakemberektől. Nagyon meg is kedveltem ezt a munkát, később megszereztem a neurológiai szakvizsgát is. Ezt az örökséget a mai napig viszem és hasznosítom több területen.

Hamarosan azonban a gyógyításról a kutatásra helyeződött át a hangsúly. Az agyi elektromos tevékenység vizsgálata terén ért el kiemelkedő eredményeket.  

Karmos György meghívására mentem Budapestre, az MTA Pszichológiai Intézetébe, ahova őt igazgatóhelyettessé nevezték ki. Erre a lépésre akkor sokan fel is vonták a szemöldöküket, hiszen nem nevezhető tipikus pályaívnek, hogy valaki először klinikusként dolgozzon és utána menjen főállású kutatónak. Ez fordítva szokott lenni. Megtartottam azonban a klinikai vonalat is mellékállás formájában.

A Pszichofiziológiai Osztályon a humán kognitív működések modellhelyzeteit tanulmányoztuk állatkísérletekben, amelyek olyan, emberen nem alkalmazható módszerek használatát teszik lehetővé, amelyek révén e funkciók vizsgálatának lehetőségei jelentősen bővülnek.

2020-ban Magyar Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozata kitüntetésben részesült, a felterjesztés szerint „Magyarországon elsőként alkalmazta a nemlineáris matematikai és gráfelméleti módszereket az agyi elektromos tevékenység elemzésére.” A Lissák-díjat szintén tudományos életműve elismeréseként kapta. Ön mit tart a legnagyobb szakmai érdemének?

Összesen mintegy három évet töltöttem Houstonban a Baylor College of Medicine neurofiziológiai laboratóriumában, amelynek a '80-as években az agyi elektromos jelek számítógépes feldolgozása terén nagy hírneve volt. Itt sajátítottam el a káoszelméleten alapuló matematikai elemzés alapjait, ami alkalmazható az agykutatásban is. Ez az eljárás a jel - pl. az EKG vagy az EEG - bonyolultságát nemlineáris matematikai módszerekkel elemzi. Ez alapvetően fontos megközelítés, mert a biológiai rendszerekben – így az agyban – semmilyen működés nem lineáris, viszont korábban nem álltak rendelkezésre az ilyen típusú analízis számára alkalmas matematikai módszerek. A mi munkánk szempontjából gyökeres újításnak számított, hogy az általunk kidolgozott eljárásnak köszönhetően ennek a nemlineáris komplexitásnak az időbeli változása vált kvantitatív módon követhetővé.

A módszer által nyújtott lehetőségeket kihasználva három olyan munkát emelek ki, melyeket már itthon végeztünk munkatársaimmal. Egyrészt megnéztük, hogy ezt a nemlineáris matematikai megközelítést hogyan lehet alkalmazni stroke betegeken elvezetett EEG elemzésére.

Térképeztük az EEG-komplexitás értékeit, mely mind a mai napig egyedüli újítás az irodalomban.

Azt találtuk, hogy a stroke-nak megfelelő oldalon az EEG komplexitása, annak kiterjedése nagy mértékben változott attól függően, hogy milyen volt a vizsgált személy izgalmi szintje (például csukva volt a szeme vagy videót nézett). Ez arra utal, hogy a károsodott agyterület legalábbis egy része - jó esetben – aktiválható.

A másik vizsgálatunk az alkohol hatásával kapcsolatos. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mi az ún. „szociális”, tehát kis dózisú alkohol azonnali hatása a kognitív teljesítményekre és az EEG-re. Kiderült, hogy már kis mennyiség (ami a vizsgálatban kb. ¾ üveg sörnek felelt meg) is jelentős változást okoz ezekben a mutatókban, még ha teljesítményromlás azonnal nem is érzékelhető.

A harmadik, módszertanilag nagyon nehezen kivitelezhető projektünk során anorexiás betegeken figyeltük meg a szag- és ízingerek hatását az agytevékenységre. Jelentős különbségeket találtunk az anorexiás és egészséges személyek között, melynek egyik oka a betegek alultápláltsága lehet. Ezen vizsgálatok során együttműködtünk (az akkor még létező) OPNI Stroke-központtal, a Semmelweis Egyetem Neurológiai Klinikájával, a Magatartástudományi Intézetével, Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájával, valamint az Igazságügyi Orvostani Intézettel.

Hogyan jutott el munkássága elmúlt időszakának központi kérdéséhez, az idősödéssel kapcsolatos kognitív folyamatok vizsgálatához?

Az időskori változásokkal a stroke-kutatást követően foglalkoztunk mélyrehatóan. Ez a munka egyébként tanítványaim jóvoltából most is folyik. Egyik vizsgálatunk az enyhe kognitív zavarra irányult, melynek jellemző tünete a munkamemória hanyatlása. Ez az a jelenség, amikor valaki nem emlékszik arra, hogy tegnap mit ebédelt, noha a régmúlt eseményeit (például az érettségi vizsgáját) jól fel tudja idézni. Az ezzel kapcsolatos agyi folyamatok feltérképezésére a ma egyre nagyobb jelentőségű hálózatelemzést használtuk. Megállapítottuk, hogy az enyhe kognitív zavarral élő személyeknél az agyterületek közötti kapcsolatok erőssége jelentősen csökken az évek előrehaladtával. Ennek alapján pedig megjósolható lehet, hogy fennáll-e az Alzheimer-kór veszélye, ami jelen ismereteink szerint gyógyíthatatlan ugyan, de lefolyása lassítható.

Az idősek vonatkozásában nagyon érdekelt az érzelmi folyamatok vizsgálata is. Mindig kétkedve fogadtam azt a pszichológiai alaptételt, hogy az öregek „rózsaszínben látják a világot”. Felülvizsgáltuk ezt a 80-as évekből eredő axiómát, és az igazolódott, hogy

nem az idős ember az optimista, hanem a fiatalok reagálnak érzékenyebben a negatív ingerekre.

Lényeges szempont, hiszen a fenyegető ingerek elkerülése igen fontos, akár létfontosságú képesség.

A saját kutatási területén belül sikerült-e minden kérdésre választ kapnia, vagy van még feladata a vizsgálódások terén?

Természetesen lezárt kérdések, témák nincsenek, minden új adat újabb problémákat vet fel. Az egyik téma, ami különösen érdekel, az az úgynevezett „zaj”, ami az EEG-jelben látszólag felesleges, zavaró tényezőként van jelen. Egyre inkább kiderül azonban, hogy ennek a jelenségnek van szerepe, akár kognitív folyamatokban is, amit érdemes lenne vizsgálni.

A másik egy filozófiát is érintő kérdés. Elektrofiziológiai mérések alapján ismert, hogy amikor például felemelünk egy tollat, az agyunkban már a konkrét cselekvést megelőzően végbe mennek bizonyos változások. Azt jelentené mindez, hogy

az agy „hamarabb tudja”, mit fogok cselekedni, mint ahogy én megteszem?

Ez felveti a kérdést, hogy létezik-e egyáltalán szabad akarat. Nagyon izgalmas kérdéskör, többek között büntetőjogi vonatkozásokkal. 

A gyógyítás és a kutatás mellett oktat is. Az ELTE PPK-n Ön dolgozta ki a pszichofiziológia kurzus tantervét, és a mai napig tanítja is a karon. Milyen szerepet játszik a pszichológusképzésben ez az alapvetően természettudományos irányultságú terület?

Húsz évvel ezelőtt Hunyady György professzor felkérésére kezdtem el kidolgozni a pszichofiziológia kurzus tantervét, illetve tanítani a tárgyat először BA képzés során. Ez nem könnyű tárgy, nélkülözhetetlenek az élettani és anatómiai alapok. Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy ne fekete dobozként kezeljük az agyat. Ebben segít a pszichofiziológia: a kérdések a pszichológiából jönnek, de a válaszokat élettani, idegtudományi módszerekkel nyerjük. Jelenleg az MA és a PhD képzésben veszek részt pszichofiziológiai jellegű tárgyak oktatásában.

Mindezek mellett számos szervezet, bizottság aktív tagja, és hosszú évekig segítette a PPK kutatásetikai munkáját is.

Tizenhárom évig voltam a Kari Kutatásetikai Bizottság elnöke, amelyben szintén úttörő tevékenységet kellett folytatnunk, hiszen nem voltak a karon hagyományai. Számos nemzetközi és hazai fórum segítségével kidolgoztunk egy szempontrendszert. Ennek alapján kell kutatásetikai engedélyt szerezni a KEB-től. Ez egy roppant felelősségteljes munka, számos, sokszor előre nem látható nehézséggel, mint amilyen pl. a GDPR követelmények megjelenése, amelyek beépítése a kutatásetikai normatívák rendszerébe igen kemény diónak bizonyult.  

Hogyan lehet ezt a számos feladatkört összeegyeztetni?

Számomra hosszú ideig a kutatási tevékenységen volt a fő hangsúly. Továbbra is bejárok az ELKH TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetébe, de mára a kutatást megelőzi a klinikai munka, melynek során betegek EEG-tevékenységéről adok orvosi véleményt. Ezek mellett, időigényességét tekintve, valahol a kettő között ott van az oktatás.

Ön 20 évvel ezelőtti megalakulása óta részt vesz az ELTE PPK életében. Hogyan tekint vissza erre az időszakra?

Amikor én az ELTE-n elkezdtem tanítani, a PPK még nem volt külön kar. A pszichofiziológia oktatása az ún. Kihelyezett Pszichofiziológiai Központ bázisán működött. Az oktatók részéről mindig teljes elfogadást éreztem, nem külsősként tekintettek rám, abszolút befogadtak. A nehézséget a hallgatói hozzáállás jelentette, de idővel ez is kifejezetten javult. Minden dékáni időszak alatt nagyon pozitív hozzáállást tapasztaltam irányomban.