„Célom, hogy a nemzetközi térben is láthatóbbak legyünk”

Vezetőként mit tartasz a legfontosabb feladatodnak, illetve az intézeted legfontosabb küldetésének?
A PPK Neveléstudományi Intézete a legnagyobb intézet a hazai pedagógiai képzések területén. Nálunk a legszélesebb a képzési kínálat, és nemcsak oktatói, hanem a kutatásban is a legmeghatározóbb intézménynek számítunk, a kiválóság területén is. A legfontosabb küldetésemnek azt tartom, hogy a nemzetközi térben is láthatóbbak legyünk a jövőben, és itt elsősorban arra gondolok, hogy a közép-kelet-európai régióban elérjünk egy, az itthonihoz hasonló vezető szerepet. A jelenlegi helyzetkép szerint a szűkebb régióban cseh és osztrák felsőoktatási intézményekkel együtt állunk az első három helyen, és mi a harmadikok vagyunk. Az egyik cél tehát az, hogy ezen a pozíción javítsunk.   

A Magyarországon kialakult körülmények meglehetősen kedvezőtlen helyzetbe hozták a pedagógusképzést, ami a ti képzéseitek iránti keresletet erősen befolyásolja. Mit gondolsz erről?
Nemcsak a pedagógusképzés, hanem az egész oktatás, a közoktatás és az oktatásban dolgozó szakemberek helyzete is kilátástalan. Az elmúlt tíz év egy zuhanórepülés volt, és nem tudjuk még, hogy hol van a vége. Azt sem tudjuk, hogy szükség lesz-e kutatás-fejlesztőkre, kellenek-e elemzők, kellenek-e egyáltalán kutatók. Ez egy óriási kérdés. Sajnos azt is kérdezhetnénk, hogy kellenek-e egyáltalán tanárok, hiszen ma már pedagógus végzettség nélkül is lehet tanítani az iskolákban. Ez megnehezít mindent, az oktatást, a kutatást is, és azt is, hogy a felsőoktatási intézményeknek élő kapcsolata, valódi együttműködése legyen az iskolákkal. A pedagógusok folyamatos szakmai fejlődésében meghatározó szerepet játszunk, és ez a kölcsönösség fordítva is áll: ezek az iskolai együttműködések a mi terepeink az iskolafejlesztésekre, a gyakorlat fejlesztését szolgáló beavatkozásokra, kutatásokra is. Azt látjuk, hogy ezen a területen nagyon szűkülnek a lehetőségeink. Az iskolák, pedagógusok számára a tanulás, az együttműködés, a kutatás-fejlesztés háttérbe szorul, a mindennapok túlélése felőröli őket.

Ilyen körülmények között, a te szemszögödből nézve mi okozta a legnagyobb kihívást az elmúlt években?
Az nyilvánvaló, hogy a közoktatási, felsőoktatási környezet, amiben létezünk, közvetlenül kihat ránk. Nem látjuk még, hogy hogyan fog átrendeződni az erőtér az alapítványi egyetemek és a maradék állami egyetemek között, hogyan fog változni a finanszírozás, a keretszámok, és ez hogyan érinti majd az ELTE-t. Azt érzékeljük, hogy szűkül az akadémiai szabadság, de nem látjuk, hogy ennek milyen további következményei lesznek. Az elmúlt három-négy évben meg kellett tanulnunk azt, hogy hogyan kezeljük ezt a folyamatos bizonytalanságot a mindennapi munkánkban, az intézet és az egyén szintjén is. Ezt tetőzte a pandémia, és a legnagyobb kihívásokkal nem is 2020 tavaszán, hanem az utána jövő időszakban szembesültünk. A Covid-19 kitörésekor ugyanis érzékelhető volt egyfajta szolidaritás, összekapcsolódás az egész társadalomban, majd utána ez fokozatosan csökkent, és egyre inkább teret nyert az ellenszenv bizonyos társadalmi csoportokkal szemben, a bűnbakkeresés, a hibáztatás. A mi intézetünkben szerencsére senki nem lett komolyabban beteg a Covid miatt, de mentálisan sérültünk, elért bennünket a közöny, az apátia, a kiégés. Nagyon nehéz volt ebből visszajönni, és ezt még mindig problémának látom.

Most, 2023-ban jobbnak látod ezt a helyzetet?
Az, hogy fel tudtunk állni ebből a helyzetből leginkább a közösségünknek köszönhető. Mindemellett továbbra is úgy látom, hogy vannak kollégák, akikben maradandó nyomok, traumák maradtak. Ezeknek hosszabb a feldolgozási ideje, de remélem, sikerül majd. Az elmúlt időszak egy nagyon kemény lecke volt, és leginkább a bizonytalanságtűrésre tanított meg minket. Talán ez most a legfontosabb: a változáshoz való adaptálódás képességének megtanulása. Ez abban is segíthet minket, hogy a fent említett külső környezeti hatásokat hogyan kezeljük, hogyan tudjunk mindent újratervezni pillanatok alatt, ha szükséges.

Az adott körülmények között és a nemzetközi terjeszkedési gondolatokat is figyelembe véve, vezetőként mik a távlati terveid?
A nemzetköziesedés nem most indult el. Hat éve vagyok igazgatója az intézetnek, és már öt éve fut az első angol nyelvű nemzetközi képzésünk, a neveléstudomány mesterszak. Ezen az úton szeretnénk tovább fejlődni, és szeretnénk egy másik angol nyelvű képzést indítani a jövőben, miközben a meglévőt fejlesztjük, tovább bővítjük. Az látszik, hogy ez a mesterszak sikeres, az elmúlt években jelentősen növekedett mind a hallgatói létszám, mind a jelentkezők előképzettsége, minősége is. A másik cél, hogy a Neveléstudományi Doktori Iskolával fennálló erős kapcsolatunkat tovább építsük; jelenleg mi biztosítunk öt alprogramot, és az intézet adja a doktori iskola vezetőjét, titkárát is.

A neveléstudományi kutatások számát és minőségét is javítja, ha már a mesterképzésben bekapcsoljuk a hallgatóinkat a kutatásainkba, majd integráljuk őket a doktori képzésbe is.

Egyébként pedig a doktori képzésünk is magyar és angol nyelven is elérhető.

Mi az a három dolog, amit vezetőként fontosnak tartasz magaddal kapcsolatban?
Azt gondolom, hogy egyrészről meglehetősen teljesítményorientált vagyok, vagyis az a legfőbb vezetői törekvésem, hogy mindenkiből – oktatókból, kutatókból és az oktatásszervezőkből is – kihozzam a legtöbbet, a legjobbat, inspiráljam őket. Másrészről próbálom az egyén és a csoport érdekeit összehangolni úgy, hogy az egyéni teljesítmények csoportszinten, intézeti szinten is meg tudjanak jelenni, és az egyén is érezze azt, hogy karrierjében támogatom. Szerintem ez nagyon fontos. A harmadik dolog, hogy érezzük jól magunkat itt a munkahelyen is. Az oktatói-kutatói lét inkább hivatás, mint foglalkozás, vagyis a kollégák nem nyolctól ötig, hanem igazából nulla-huszonnégy órában kutatók és oktatók. Ezért egyrészt mindig kialakulnak spontán együttlétek, például evés és kávézás közben a konyhában vagy a 410-ben, ahol Kinga (Csányi Kinga, a Neveléstudományi Intézet titkárságvezetője – a szerk.) mindig rak ki egy kis csokit, banánt, ezt meg azt, amit lehet csipegetni. És akkor ott leülünk, mesélünk, beszélgetünk. Emellett vannak szervezett találkozóink is, amik összehoznak bennünket, ebben az évben például társasjátékklubot indítottunk. Emellett ide sorolhatom az önkéntes tevékenységeinket is: 2019 óta támogatjuk a mezőgyáni óvodát, rendszeresen utazunk hozzájuk az igényeik szerint összeállított csomagokkal, de szakmailag is igyekszünk segíteni nekik. Volt olyan akciónk, amelyben az Igazgyöngy Alapítványnak készítettünk csomagokat, vagy éppen mesét olvastunk kórházban fekvő gyerekeknek. Emellett nagyon szeretünk enni-inni, és minden félév végén szervezünk egy tematikus pikniket, amikor kiválasztunk egy országot, és a konyhájának jellemző ételeit készítjük el, főzőversenyt rendezünk, zsűrizünk, beszélgetünk. Ezek a dolgok összehozzák a közösségünket.

Ezek fontos és nemes kezdeményezések. Ezeken felül mire vagy még büszke?
A hallgatóinkra. A doktori hallgatókra, a demonstrátorokra, azokra, akik a kutatócsoportok mellett dolgoznak, évről-évre növekszik a számuk. Fontos számunkra az, hogy ők is a közösség részévé váljanak, és ezért minden évben az új hallgatóknak idegenvezetést tartunk a 4. emeleten a felsőbb évesek és a doktoranduszok bevonásával. Ezután az új hallgatók részt vehetnek a kutatócsoporti megbeszéléseken, és ott eldönthetik, hogy ki hová szeretne kapcsolódni, mit szeretne csinálni. Ebből fakadóan nagyszámú a hallgatói kiválóságunk, akár az ÚNKP-s pályázatok vagy az OTDK nyertesei, akik aztán később is velünk maradnak, sokan jönnek velünk a doktori iskolába is.

Van olyan kedves emléked, amit megosztanál velünk?
Számomra a saját kutatócsoportomhoz kötődő emlékek a legkedvesebbek. Ott is jellemzően sok a formális és informális találkozó, és gyakori, hogy nemcsak az intézetben vagy a tetőkertben találkoztunk, hanem külső helyszínekre is szervezünk találkákat, akár egymásnál, akár kocsmákban. Ezek a megbeszélések voltak számomra a leginspirálóbbak az elmúlt években.