„Az iskola világa az, amihez én kötődöm”

Mi az első három szó, ami a PPK-ról eszedbe jut?
Először arra gondoltam, azt mondom, hogy „minden, ami ember”, és akkor ezzel így meg is vagyunk. Ha tovább keresgélek magamban olyat, amivel ennél is jobban le tudom írni a PPK-t, akkor a közösség jut eszembe. És nem egészítem ki mással, csak ezzel tenném a szlogenhez képest máshova a hangsúlyt.

A kezdetektől itt vagy a karon. Milyen volt a PPK alapítása körüli időszak?
Én már az alapítás előtt is itt voltam, kezdetben az ELTE Bölcsészettudományi Kar kötelékében dolgoztam a Neveléstudományi Tanszéken, majd később Intézetben. Sőt, ennél is régebbi a mi „kapcsolatunk”, mivel én itt végeztem, és szereztem meg a doktorimat is. A gyerekeim szokták mondani, hogy egész életemben iskolába jártam. Igazuk van, ez az a világ, amihez én kötődöm.
Az akkori tanszékünk egy igazi szűk, szakmai közösség volt, ahol nagyon szorosak voltak az emberi kötelékek. Amikor mi a férjemmel, Lénárd Sándorral odakerültünk, akkor előtte hosszú évekig nem vettek fel új kollégát, így mi voltunk a fiatalok, a két „kicsi”, akik csatlakoztak, a mi szemünkben a nagy csapathoz. Ez egy nagyon meghatározó és érdekes élmény volt, és egyben áldott állapot is, mert mi mindig mindent együtt csinálhattunk. Valójában csak most visszanézve tudatosult bennem, hogy mennyi mindenbe próbáltak minket szisztematikusan bevonni. Emlékszem, hogy akkoriban még gyakran délutánokat készültünk egy-egy intézeti vagy tanszéki megbeszélésre.

Hogy élted meg a változást?
Furcsa élmény volt, főleg, mert akkoriban a tanszék az Ajtósi Dürer soron volt, ahol az angolosokkal és a németesekkel dolgoztunk, távol a pszichológusoktól, akik már akkor az Izabella utcában voltak. A PPK-ra való átköltözéskor a pszichológus kollégák maradtak az Izuban, viszont az Iskolapszichológia Tanszék jött velünk a Kazinczy utcába. Ekkor mi a főiskolai karról itt maradt „pepszisekkel”, fizikálisan és szellemileg is összeköltöztünk, a módszertanosok pedig elmentek a Bölcsész- és Természettudományi Karra. A költözés tehát valójában egy fúzió kezdete volt, ahol arra törekedtünk, hogy minden nehézség ellenére kialakuljon a közös gondolkodás azokkal a kollégákkal, akik más nézőpontból élték meg a változást.

Volt közösségi lendület, lett egy közös ügy, lettek közös célok. Végre valami elindult, és akkor annak volt spiritusza, „flow”-ja.

Akkor még elmondható volt, hogy társadalmi támogatottsága is volt az ügynek, annak ellenére is, hogy a tanárképzés – ami az én sínem – mindig is a leginkább kihívásokkal teli területnek számított.

Mit emelnél ki ebből a húsz 20 évből mint kihívás vagy akár legkedvesebb élmény?
Amikor idekerültem, akkor még inkább csak pártoló tagja voltam a tanárképzésnek, egy ember, aki tanít benne. Nádasi Marika és Golnhofer Erzsébet tanárnők voltak a változások élharcosai, illetve Hunyady professzor úr, aki hihetetlen erővel képviselte a kart, az ügyet. Ekkor indult a Bologna folyamat is, és emlékszem, hogy elképesztő szakmai helyzetekbe keveredtünk. Én ezt „élesben” akkor tapasztaltam meg először, és azóta is gyakorlom a tanárképzés kapcsán. Annyi a különbség, hogy akkor sokkal könnyebb helyzetben voltam, hiszen ott voltak mellettem a vitát vezető kollégák, akiknek csak kiegészíteni kellett a gondolatait. Most pedig már sok esetben én képviselem a pedagógia, pszichológia szempontjait a tanárképzés kialakításáról, átalakításáról szóló szakmai megbeszéléseken.

A szerepköröd hogyan változott? 
Egyrészről azt mondanám, hogy nem változott, mert tulajdonképpen ugyanazt csinálom a tanárképzésben, mint eddig, oktatok. Mára a felelősségem több, mert az oktatás kiegészült több olyan feladattal, amiben a rendszer egészéről kell gondolkodjak. A kutatások szerepének megerősödése mind a kar, mind a felsőoktatás egészében új fókuszokat is követel az oktatóktól, és ez meghatározza az én működésemet is – nem kis konfliktust okozva ezzel egy olyan képzésben, ahol az oktatás nagyon hangsúlyos és fontos feladat a példaértéke miatt is. Még keresem azt az utat, ahogy ezt jól össze lehet hangolni.

Említetted, hogy a PPK elsősorban a közösséget jelenti neked.  Milyen ez a közösség szűkebb-tágabb értelemben?
Mindig máshol vannak a közösség hangsúlyai. A megalakuláskor ez egy nagyobb tapasztalás volt, és inkább az oktatók szintjén nyilvánult meg. Mára sokkal fontosabb lett a hallgatói közösségek építése, amiben fontos szerepe van például a „Tanár leszek!” csapatnak, akikkel éppen új keretek kialakításán, formalizálásán dolgozunk. És akkor ott van a kutatócsoport, ami olyan közösséget kínál, amiben nagyon jó a szakmai tér. Elég kicsi, elég személyes ahhoz, hogy ezt jól lehessen működtetni.

Számos kitüntetésben részesültél az elmúlt húsz évben. Milyen érzés?
Az elismerések nyilvánvalóan nagyon fontosak számomra, ugyanakkor szerintem az a baj a kitüntetésekkel, hogy csupán egy ember kapja, miközben áll mögötte egy egész csapat. Én tehát annak örülnék, ha kitalálnák a „közösségi kitüntetést”, mert olyan nincsen, hogy egyéni utat jársz be, ez mindig csapatjáték, különösen a tanárképzésben.

Mi az a küldetés vagy cél, amit most magad előtt a legfontosabbnak látsz?
Nem vagyok éppen az optimista hullámon a tanárképzés, az oktatásügy jelenleg is zajló történései miatt. Viszont azt gondolom, hogy összességében azért klassz a pedagógusképzésben benne lenni, mert ez valóban egy fontos társadalmi ügy, amiért közösen, másokkal együtt lehet dolgozni. Ráadásul van egy izgalmas vetülete annak, ha tanárokat tanítasz: egyre gyakrabban fordul elő, hogy a saját gyerekeimet kezdik tanítani a korábbi tanítványaim. Ezért aztán muszáj egyre jobban viselkednem az órákon, mert nem tudhatom, hogy melyik hallgató lesz a gyerekeim tanára.

Nádasi Mária, Hunyady professzor és Golnhofer Erzsébet tanárnő mellett kik inspiráltak, támogattak a PPK-s pályafutásod alatt?
Egyértelműen meg kell említenem Réthy Endréné tanárnőt, aki a szakdolgozat vezető tanárom, konzulensem, doktori vezetőm volt, és a mai napig dolgozunk együtt. Továbbá kiemelném Szabolcs Éva tanárnőt és Falus Ivánt. Falus Ivántól tanultam, hogyan lehet valakit mindig megtalálni valami új, inspiráló feladattal. És persze Vámos Ágnes és Szivák Judit, aki jelenleg a kutatócsoportunk vezetője. Ez volt a mi csapatunk, és ebből sajnos már csak hárman vagyunk: Judit, Sanyi (Lénárd Sándor) meg én. Most pedig mi igyekszünk megteremteni egy olyan a csapatot, ami annak idején minket is befogadott. Nem könnyű.