„Az egyetem lényege az egymást követő generációk gyümölcsöző együttműködése"
Hogyan indult a pályája, hogyan került az ELTE PPK-ra?
1976-ban tudományos továbbképzési ösztöndíjasként kerültem az ELTE BTK Neveléstudományi Tanszékére. Itt kezdődött oktatói és kutatói pályafutásom, és az egyetem belső átalakulása, differenciálódása során mindvégig „egyetemi polgár” maradtam. Érdeklődésemnek megfelelően a kezdetektől fogva a neveléstörténet köré fonódtak fő feladataim.
Ha három szóban kellene megfogalmaznia, mit jelent Önnek a PPK, mik lennének azok?
Szellemi műhely, közös gondolkodású kollégák, oktatók és hallgatók együttműködése.
Hogyan emlékszik vissza a PPK alapításának időszakára? Hogyan változott a feladatköre az elmúlt húsz év során?
2003 egy mozgalmas időszak volt, abban az értelemben is, hogy átköltöztünk a Kazinczy utcai épületbe. A karként működés tárgyi és adminisztratív feltételeinek megteremtése hatalmas kihívás volt, és elsősorban a kar vezetőire, de mindenki másra is sok extra feladatot rótt. Tanszékünkből intézet lett, és ez a szervezeti változás mind az oktatásban, mind a kutatásban új feladatokat hozott magával, amelyek ellátásához összehangolt háttérmunkára volt szükség. Ennek a jelentőségével az alapítás időszakában szembesültem igazán. Ekkor derült ki számomra az is, hogy a változások állandósulnak a felsőoktatás, az egyetem és a kar életében: a hagyományos oktatói és kutatói feladatok mellett többek között az adminisztráció, a pályázási tevékenység folyamatosan megkerülhetetlen részévé válik a mindennapi munkának is. A későbbiekben vezetőként szembesültem ennek óriási súlyával, akárcsak az online világ fokozatos térnyerésével mind az oktatásban, mind a kutatásban.
Mi a legkedvesebb karhoz kötődő emléke?
Szívesen emlékszem vissza azokra az időkre, amikor tanítványaim, doktori hallgatóim később kollégáim lettek. Jó volt látni a sikereiket. Az egyetem lényegét látom abban, hogy az egymást követő generációk együtt dolgoznak, kutatnak, és ezek során a generációs különbségekből is adódó eltérő szakmai-tudományos nézőpontjaikat szembesítik, értelmezik, és ebből gyümölcsöző együttműködés alakul ki.
Mi volt a legnagyobb kihívása?
Egyértelműen a vezetői feladatok ellátása jelentette a legnagyobb kihívást. Nem éreztem testhezállónak ezt a szerepet, de munkatársaim segítségével sikerült egy átmeneti időszakot teremteni a 21. századi egyetemi működés felé vezető úton. Személyiségfüggő is, ki hogyan értelmezi a vezetői pozícióból adódó feladatokat. Számomra a primus inter pares elv volt a követendő minta, és ez vezetőként azt jelentette, hogy kollégáim szakmai útját folyamatosan figyelemmel kísértem, segítettem, és igyekeztem érdekérvényesítőként is fellépni a megfelelő kari fórumokon.
Kik inspirálták, kik segítették a legtöbbet az évek során?
Kutatói munkám szempontjából meghatározó volt Falus Iván, Golnhofer Erzsébet, Németh András és Réthy Endréné szerepe. Tőlük nemcsak a kutatás különböző módszertani fogásairól tanultam sokat, hanem új eredményeket felmutató közös kutatásokat is folytattunk együtt. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy emberileg is közel kerültünk egymáshoz. Az ő segítségük mellett az intézet és a kar adminisztratív munkatársainak is sokat köszönhetek, az ő támogatásuk nélkül nem tudtam volna eredményesen dolgozni. Kiemelném továbbá Nádasi Mária tanárnőt, akihez különleges kapcsolat fűz; hallgatója voltam, és később kollégája lettem. Tanácsai, támogatása végigkísérték pályafutásomat.