Az alternatív gazdálkodás paradoxona

Magyarországon 2010 körül indultak hódító útjukra az alternatív élelmiszerhálózatok (pl. dobozközösségek, bevásárlóközösségek), amelyek lényege, hogy a kistermelők és a vásárlók elköteleződnek egymás felé, így a fogyasztók közvetlenül a gazdáktól kapják a többségében vegyi anyagoktól mentesen megtermelt szezonális zöldségeket és gyümölcsöket. Ennek egyik formája a közösségi mezőgazdálkodás, ahol a termelők a regisztrált tagok számához igazítják a termelést a szerződött szezon alatt, a szüretelt terményeket pedig heti rendszerességgel elszállítják a tagok lakóhelyéhez közeli átadási pontokra, biztosítva egy 2 vagy 4 tagú család heti zöldségadagját. Nagy előnnyel jár ez mindkét fél számára, hiszen a vásárlók helyi, jó minőségű árut kapnak, a gazdának pedig kiszámíthatóságot jelent a vásárlók állandósága, miközben kockázataikat megoszthatják a fogyasztókkal. (További előnyeiről lásd korábbi cikkünket). Legalábbis ez a modell lényege. Azt ugyanis, hogy ez az új berendezkedési forma hogyan helyezi nyomás alá a kistermelőket, még senki sem vizsgálta. 

Birtalan Liliána, az ELTE PPK doktorandusza és munkatársai ezt felismerve célul tűzték ki, hogy feltárják a fenntartható termelés iránt elkötelezett magyar gazdák nehézségeit és az ezekkel járó mentális terheket. A BMC Public Health hasábjain megjelent cikkükkel

a régióban elsőként tették témává és hívták fel a figyelmet az ágazat sürgető problémáira.

Tanulmányuk keretében emiatt feltáró kutatási módszertant választottak, és magyar közösségi mezőgazdálkodókkal készítettek félig strukturált interjúkat. A beszélgetések alapján három olyan problémakört azonosítottak, amelyek kiemelt stresszforrást jelentenek a gazdálkodók számára: ezek az autonómia kérdésköre, a termények közvetlen átadásának alkalmai és a társas kapcsolatok köré csoportosulnak. 

Konfliktusos autonómia

Azáltal, hogy a gazdák függetlenedtek a nagyobb piaci rendszerektől és a saját, a fenntarthatóságról és az egészséges életmódról alkotott elképzeléseiket helyezhetik előtérbe a termelés során, egyúttal abba a helyzetbe kerültek, hogy minden gazdálkodási mechanizmust maguknak kell definiálniuk (pl. hányféle és milyen terményt termesztenek, milyen biotermelési eljárásokat alkalmaznak). A közösségi mezőgazdálkodásban ugyanis nincs egy standardizált, mások által már kipróbált folyamat a gazdálkodási módszerekre vonatkozóan, aminek következtében a gazdák jellemzően túl magas elvárásokat támasztanak magukkal szemben. Szeretnének jól gazdálkodni, minél többféle és egészséges növényt termelni a fogyasztó számára, de az optimális döntés kikísérletezése láthatóan számos magánéleti és anyagi problémával is jár.

A közösségi mezőgazdálkodásban úgy tűnik, nem elég „csak” jól gyakorolni a szakmát.

A vizsgálat résztvevői közül többen kiemelték, hogy munkakörük túlnyúlik az egészséges termények megtermelésén, betakarításán és elszállításán: a közösség tagjait folyamatosan informálni és tanítani is kell. Hiába ugyanis a sok igyekezet, ha a vásárló nem tudja például, hogyan kell megfelelően tárolni a csemegekukoricát ahhoz, hogy élvezeti értéke ne csökkenjen.

A termények debütálása

A gazdálkodók többsége rámutatott arra, mekkora nyomásként éli meg, hogy hétről hétre megfelelő mennyiségű és minőségű terménnyel kell megtöltenie a dobozokat. Minden cselekedetük egy bizonyos időpont, a szállítási napja köré összpontosul - arra szüretelnek, arra csomagolnak. Sűrű kommunikáció és program övezi az adott napot, majd ezt az extrém leterheltséget valahogy ki kell pihenniük, és máris készülhetnek a következő hasonlóan hektikus átadási napra.

A kutatókat is meglepte, hogy ezeknek a heti rendszerességű eseményeknek mennyire meghatározó érzelmi utóhatásai vannak. A termelők számára ugyanis

óriási jelentőséggel bír, hogy a fogyasztóktól milyen visszajelzéseket kapnak,

hiszen ez automatikusan összekapcsolódik a munkájukról, szaktudásukról alkotott véleménnyel. Hiába érkezik tehát több pozitív vélemény, ha csupán egy negatív is van közöttük, az akár napokra visszavetheti a gazdák motivációját és érzelmi állapotát.

Társas telítettség

Az alternatív gazdálkodási forma jelentős változást okozhat a gazdálkodók társas kapcsolataiban is. A gazdáknak maguknak kell közösséggé alakítani a fogyasztókat, ami szintén újfajta képességeket és készségeket igényel részükről. Ebbe az is bele tartozik, hogy időnként a komfortzónájukon túllépve kezelniük kell a vásárlók különböző hangulati megnyilvánulásait, vagy akár abban kell döntést hozniuk, hogy – az anyagi biztonságukat kockáztatva – megválnak-e egy tagtól, mert az történetesen nem tud együttműködni velük.

Az interjúk elemzésekor láthatóvá vált az is, hogy a városi, magasan iskolázott tagokkal folyó napi kommunikáció után sokan nehezen élik meg a váltást, amikor visszatérnek közvetlen kis közösségükbe. „Aki a napja nagy részét azzal tölti, hogy egy csoport megbecsült tagjaként értelmiségi embereknek ad tanácsot élelmiszerekkel kapcsolatban, annak nehéz befogadnia azt, hogy az a helyi közösség, ahol a termelését folytatja, szinte tudomást sem vesz róla vagy megkérdőjelezi a közösségi-bio-munkáját” – mutat rá Birtalan Liliána. Mindemellett a standardizált folyamatok hiánya ebben az aspektusban is megmutatkozik: nincs arra modell, hogyan tudják megtalálni a gazdálkodók a munka és a család közötti egyensúlyt, miközben előbbi óriási terheket ró rájuk az alap tevékenységen túlmenően is.

A kiégés megelőzhető

Az interjúalanyok személyes élményvilágának feltárása során a kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy az alternatív gazdálkodás nem nyújt átfogó megoldást a gazdálkodók dilemmáira. A közösségi mezőgazdálkodás fenntartásához és sikeres működtetéséhez nélkülözhetetlen a termelők stabil motivációja és mentális jólléte, ezzel szemben a valóság azt mutatja, hogy a pszichés jóllét szempontjából olyan szintű kihívásoknak vannak kitéve, amelyekkel mihamarabb foglalkozni kell, hogy csökkenthető legyen például a pályaelhagyás.

Mint a kutatócsoport rámutatott, a gazdálkodók nehézségei elsősorban abból adódnak, hogy a közösségi mezőgazdálkodási feladatok több különböző szerepkört követelnek meg, amelyek akár egymásnak ellentmondóak is lehetnek:

a termelők egyszerre mezőgazdasági szakemberek, közösségszervezők, csoportvezetők, oktatók, vállalkozók és szolgáltatók.

Az ezekhez szükséges, szerteágazó tudással vagy képességekkel pedig a biotermelők többsége nem rendelkezik. A kutatók úgy látják, hogy ezért szükség lenne speciális készségfejlesztő programok indítására a gazdálkodók számára, valamint olyan, a gazdálkodók közötti szakmai csereprogramok bevezetésére, ahol a közösségi mezőgazdálkodásban megkövetelt folyamat-kezeléseket egymástól sajátíthatják el. Nem utolsósorban megoldásként említették a fogyasztók képzését, érzékenyítését is, hiszen mind a közösségi mezőgazdálkodásban való működés, mind a fogyasztói kommunikációs attitűd és felelősség merőben más a szupermarketekben megszokottakhoz képest.

Birtalan Liliána Ilona, Fertő Imre, Neulinger Ágnes, Rácz József és Oláh Attila tanulmánya itt olvasható.