Az AKG-tól az Igazgyöngyig - egyedi videógyűjtemény a kari könyvtárban

Ezek az alkotások sehol máshol nem tekinthetők meg egyben. Miért döntött az ELTE PPK mellett?

Győrik Edit, akinek a nevéhez olyan intézmények alapítása kötődik, mint a Belvárosi Tanoda, a Megálló Csoport vagy a KOMA Bázis, egy közös munkánk után kérdezte meg, hogy hozzájárulnék-e a filmjeim közzétételéhez a karon, ahol oktat. Számomra ez megtiszteltetés, hiszen a filmkészítésnek akkor van értelme, ha van közönsége. Én úgy látom, hogy rendkívül érdekesek ezek a szakmailag hiteles és elkötelezett emberek, akikről - akikkel forgattunk és a problémák is, amikkel foglalkoznak. Különösen a leendő pedagógusok számára.

Mit lehet tudni a sorozatok indulásáról? Hogyan kerültek középpontba a köznevelési problémák?

Én elsősorban szülőként váltam érintetté oktatási kérdésekben a rendszerváltás idején: egy baráti társaság voltunk, akiknek iskoláskorúak lettek a gyerekei, és bepánikoltunk, hogy akkor most mi lesz.

Ebből a szülői pánikból született egy csomó iskolai kezdeményezés a 80-as évek végén, a 90-es évek elején,

meg abból a naiv vágyból, hogy ha csinálunk egy jó iskolát, akkor előbb utóbb jó társadalom nő ki belőle. Közelről figyelhettem a Rogers iskola és a Közgazdasági Politechnikum alapítását, így bekerültem ebbe az ún. iskolacsinálói körbe, és fontosnak találtam mindezt a közönségnek is megmutatni. 1993 körül elvittem a Magyar Televízióba a tervemet, ahol először úgy néztek rám, mint egy őrültre. Majd másfél évvel később megkerestek, és végül elkészült az Iskolák a láthatáron című sorozat, ahol ezekről az akkoriban alternatívnak mondott iskolákról forgattunk.

Hét sorozat került most a kari könyvtárba, amelyek nem csak az alternatív iskolákkal, de olyan mindennapi témákkal is foglalkoznak, mint a tanárok megbecsülése, a diszkrimináció, az integráció vagy az iskolai konfliktusok.

Mi alapvetően mindig azt kerestük, hogy hol vannak olyan innovatív emberek, akiknek érdemes bemutatni a munkáját vagy a dilemmáit, és így jutottunk el számos oktatási helyszínre. Itt nem csak a veszélyeztetett kisebbségekre kell gondolni, a középosztály számára is izgalmas kérdések merültek fel. Az „alternatívak” azért voltak külön érdekesek, mert nagyon nyíltan rákérdeztek egy-egy dologra, például arra, hogy mire való az iskola vagy hogyan lépjünk egy-egy konkrét oktatási vagy társadalmi szituációban, konfliktusban. Az már más kérdés, hogy például Skandináviában értelmetlen ’alternatívról’ beszélni, hiszen ott egy átlagos állami iskola is olyan, mint amit Magyarországon esetleg innovatívnak gondolunk.

Számos intézményben forgattak. Önre melyik volt legnagyobb hatással?

Rengeteg nagy formátumú pedagógussal találkoztam, nehéz egyet kiemelni közülük. Az például különösen megfogott, hogy a Belvárosi Tanoda mekkora sikerrel ad válaszokat a nehezebb életkorban-élethelyzetben levő gyerekek problémáira. Visszatérően, 3-4 évenként forgattam ott, és azt láttam, hogy hiteles tanárok, hiteles helyzetekben, merész megoldásokkal nagyon jó eredményeket érnek el. Vagyis a gyerekek jó eredménnyel leérettségiznek. De jártam több Waldorf iskolában, művészeti intézményben, vagy forgattunk rendkívül innovatív egyházi iskolában is. Az egyik legkülönösebb példa a Csenyétei Általános Iskola volt, ahol a modern befogadó, gyerekközpontú pszichologizáló iskola találkozott Magyarország legszegényebb falujának írástudatlan lakosságával.

Mindenütt volt egy-két tanár, aki a motorja volt az eseményeknek: aki az oktatáson keresztül egy olyan társadalmi közeget akart kialakítani, ahol az emberek jól érzik magukat.

Vannak köztük szívszorító történetek is. Filmkészítőként hogyan lehetett ezt bírni?

Kezdőként egy unatkozó, „cinikus” tévéstábbal kezdtem el csinálni a filmeket, de megesett, hogy egy forgatás után ezzel a sokat próbált, érzelmileg kissé kiégett csapattal csöndben mentünk haza, mindenki magába fordulva. Ez egy jel volt, hogy itt valami történt velük is. Volt, hogy mi is sírtunk, de az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy ezekkel a filmekkel valami jót is megmutathatunk. Talán.

Fontos, hogy szándékaim szerint ezek az alkotások nem propaganda filmeknek készültek. Mi azért mentünk az iskolákba, hogy megfigyeljük a tevékenységüket, és a jó vagy rossz oldalukkal együtt bemutassuk őket. S ne mi mondjuk véleményt, hanem majd a nézők.

Az utolsó epizódok a 2010-es években készültek el. Hogyan változott a kezdeti időszakhoz képest az intézmények élete, az őket körülvevő oktatási helyzet?

Amikor ’95-ben a sorozat elindult, még nem voltak ismertek ezek az iskolák, később azonban egyre többen hallottak róluk, és megváltozott az emberek hozzáállása is. A Gyermekek Háza például, ami egy önkormányzati iskola, bekapcsolódott a tanárképzésbe is, elkezdte kommunikálni az eredményeit. Vidéken is egyre több alternatív intézményt alapítottak, amelyek heroikus küzdelemmel maradtak fenn. Például ott van, számomra korunk egyik hőse, L. Ritók Nóra, akinek a berettyóújfalui Igazgyöngy iskolája felfoghatatlan módon még ma is működik.

Az ügy nincs lezárva c. sorozatban szakértőként vett részt Vekerdy Tamás. Milyen volt együtt dolgozni egy ilyen szaktekintéllyel?

Csak utólag fogtam fel valójában, hogy egy ennyire meghatározó személlyel álltam kapcsolatban, éveken keresztül. Rendkívül inspiráló, kedves, gondolkodó embernek ismertem meg, aki elképesztő hatást gyakorolt a környezetére, köztük az én gondolkodásomra is. Mindig azt képviselte, hogy a gyerekeket békén kell hagyni, és akkor lehet náluk bármit elérni, ha kellő motivációt kapnak, ha azt látják, hogy van értelme mondjuk megtanulni olvasni. Az élet egyik nagy adománya, hogy vele dolgozhattam.

Számos helyzetre, célcsoportra különböző módszerekkel és hozzáállással igyekeznek válaszolni ezek az iskolák. Van esetleg valamilyen közös elem, ami a bölcsek kövét rejti?  

Én magam egyetemi oktatóként is sok olyan technikát és megoldást alkalmazok, amiket a gyerekkel foglalkozó pedagógusoktól lestem el a forgatások alatt. Akiktől ténylegesen „elloptam” ezt-azt, mind a diák személyiségét helyezték a munkájuk középpontjába: kik ők, milyen önismerettel – énképpel rendelkeznek, s miben tudunk nekik esetleg segíteni megtalálni a saját érdeklődésüket is figyelembe vevő célokat. Az egyetemen nagyon hasonló módszereket alkalmazok, igaz, szerencsés vagyok, mert a hallgatókkal kiscsoportokban dolgozhatom. A másik lényeges elem, hogy buzdítsuk őket a kooperációra, amit egy átlagos magyar diák nemigen tapasztal meg érzésem szerint a közoktatásban eltöltött 12 év alatt. Ezt az egyetemistáknak is gyakorolniuk kell, netán tanulniuk.

A 90-es éveknek egyik nagy pedagógiai állítása az volt, hogy az iskola háromféle embert hoz össze: tanárokat, gyerekeket és szülőket. Sok kísérleti intézmény arra jött rá, hogy valójában először a szülőkkel kellene foglalkozni, azután a gyerekkel. Ez ma is érvényes, sőt talán még inkább alapkérdés a szülőkkel a folyamatos kommunikáció vagy annak hiánya.

Hogyan alkalmazhatók ezek a kisfilmek az egyetemi órákon, a felsőoktatásban?

Már eddig is használták ezeket vitaindítónak, hiszen ez a formátum, az alig félórás – egy órás videók erre nagyon alkalmasak. Érzelmileg és értelmileg is bevonhatók a nézők, akik jelen lehetnek valós jeleneteknél, s ez az élmény kiegészítheti vagy átértékelheti a tanultakat. Ott van például Az ügy nincs lezárva című sorozatunk, ami kiélezett iskolai konfliktusokról szól. Az iskolabíróság intézményén alapszik, ami egy bevett konfliktuskezelési technika, de már csak 1-2 helyen használják.

Ajánlom fiatal pedagógusoknak, mert olyasmit fognak látni, amivel sajnos már nemigen találkozhatnak munkájuk során.  

Emellett én őszintén azt gondolom, hogy ezek a filmek kivétel nélkül jó anyagok arra, hogy el lehessen gondolkodni olyan kérdésekről, mint hogy mi az, hogy pedagógia, hogy mire való az iskola. S ebben a pedagógusoknak milyen cselekvési terük adatik.

A Pálos György Videótár az ELTE PPK Könyvtár Kazinczy utcai olvasótermében áll az érdeklődők rendelkezésére.