„A tanárképzésünk nemzetközi szinten is kuriózum, büszkék lehetünk rá”

Pszichológusként a pedagógusképzésnek szentelte az életét. De miért nem lett tanár?

Azért mentem pszichológusnak, mert engem az iskola világának a működésmódja érdekelt. Hogy mitől hatékonyak a tanárok, mitől jó egy osztályközösség. Legjobban a társas kapcsolatok, a szociálpszichológia érdekelt, és hogy a pszichológiai ismereteket hogyan lehet a gyakorlatban hasznosítani. Én magam is szerettem iskolába járni, már 18 évesen is ez a terület izgatott, kacérkodtam azzal is, hogy tanárnak megyek. De éppen akkor lett egy szakos a pszichológia, amikor én érettségiztem, ezért választanom kellett: vagy tanárszak, vagy pszichológia. És mivel a tanításon belül is a pszichológia érdekelt – például az, hogy miként lehet egy problémákkal küzdő, hátrányos helyzetű tanulót segíteni – ezért ez utóbbi mellett döntöttem.

Kik voltak azok a meghatározó személyiségek, akik inspirálták a szakmai fejlődése során?

Sok kedves és a szemléletemet befolyásoló tanárom volt, mégis alapvetően két embert tudnék kiemelni. Az egyik Hunyady György professzor úr, aki mellett kutatási asszisztensként, majd tanársegédként kezdtem dolgozni. Mindig tudta, hogy engem milyen irányba érdemes lökni. Először a pszichológusképzésben szociálpszichológiai kurzusokat tartottam, később a tanárképzésben kezdtem tanítani és végül  már tulajdonképpen minden tanár szakos tárgyat oktattam. A másik irány az iskolapszichológia fejlesztése volt, ami Magyarországon a 80-as évek elején kezdődött el. Aki szellemiségben ebben hozzám a legközelebb állt, Porkolábné Balogh Katalin, aki docens volt, amikor én a pályát kezdtem. Őt szokták nevezni a hazai iskolapszichológia anyjának, ő vezette be a fejlesztőpedagógia képzést is Magyarországon. Nagyon sok szempontból az ő feladatait vittem tovább.

Milyen a jó pedagógus?  Ki lehet szűrni, ki az, aki alkalmatlan a tanári pályára és kiből lesz kiváló pedagógus?  

Ez egy nagyon jó kérdés. Egy időben volt is olyan ambícióm, hogy ezt kezdjem el vizsgálni kutatóként. Azt már akár 18 éves korukban is meg lehet mondani a fiatalokról, hogy kiből lesz nagy valószínűséggel jó tanár. Ha túljelentkezés lenne a tanári pályán, és le kellene fölözni a jelentkezőket, akkor elég jó hatásfokkal tudnánk válogatni. Az már sokkal nehezebb kérdés, hogy valaki alkalmatlan-e a tanári pályára, ebben óvatos lennék. Néha látunk olyat is, hogy valaki megtalálja az egyéni útját, más lesz, mint a legtöbb tanár, mégis nagyon hatékony. Ehhez nyilván kell egy elhivatottság. De egy motivációs levélből ezt biztosan nem derül ki. Úgy vélem, hogy 5% alatti azoknak a jelentkezőknek az aránya, akikről el lehet mondani, hogy a személyiségjegyeik alapján, az együttműködési készségüket tekintve vagy a figyelemmegosztás képességének a hiánya miatt nem érdemes tanári pályára menniük. Belőlük nem érdemes tanárt képezni, mert valami másban bizonyára jobban tudnánk kamatoztatni a tehetségüket.

Milyen szerepet játszik a pedagógusképzésben a pszichológia oktatása?

A pszichológia oktatása a kezdetektől benne volt a tanárképzésben. De hangsúlyossá Magyarországon az 1997-es kormányrendelettel vált, amelyet Hunyady Györgyné mint neveléstudományi szakember és Porkolábné Balogh Katalin pszichológusok készítettek. Valódi áttörést azonban a bolognai rendszerű képzés bevezetése hozta, vagy hozta volna, ha nem törlik el, még mielőtt igazán kiforrott volna. De így is nemzetközi összehasonlításban unikum, amit mi az ELTE PPK-n csináltunk. Az iskolában csoportban működnek a tanulók, és fontos, hogy a tanár értse, hogy mi történik egy gyerekkel egy csoportban. Ezért mi markánsan tanítunk szociálpszichológiát is, miközben a legtöbb helyen csak általános-, fejlődés- és pedagógiai pszichológiát tartalmaz a tanterv. Az iskolai szociálpszichológia hangsúlyos oktatása nemzetközi szinten is kuriózum, máshol nem nagyon van rá példa. Emellett persze fejlődéslélektant is tanítunk, de nem a pszichológia szakos képzés valamiféle lebutított verzióját, hanem kifejezetten azt, ami a tanári munkához ebből szükséges.

Ezt az irányt látszik jelezni az Ön által szerkesztett átfogó kézikönyv címe is: Pedagógusok pszichológiai kézikönyve. Hogyan jött létre ez a háromkötetes munka?

Valójában a leendő pedagógusoknak szóló pszichológiai kurrikulum kidolgozása 30 éves fejlesztőmunka eredménye, és ennek a hosszú útnak az állomásait jelzik a könyvek is. Az első tankönyvünk a Pszichológia pedagógusoknak címet viselte, és már a megjelenésekor is éreztük, hogy sok minden kimaradt belőle. A bővített változat lett aztán a háromkötetes Pedagógusok pszichológiai kézikönyve, amelynek a szerzői a tanárképzésben nagyon régóta résztvevő szakemberek, akiknek gyakorlati tapasztalatik is vannak. Közéjük tartozik szerkesztőtársam, Szabó Éva is, aki gyakorlati iskolapszichológusként is dolgozott. Engem az elmúlt 40 évben mindig megtaláltak a tanárok a gyakorlati problémáikkal, sok továbbképzést tartottam, sokszor találkoztam tanárokkal és az ő gyakorlati problémáikkal. És egyben sok jó gyakorlatot is találtam, amiket fel tudtam használni. Ezek a tapasztalatok beépültek a tankönyvekben felhasznált történetekbe.

2013-ban a kétszintű tanárképzés helyett visszatértünk az osztatlan rendszerhez. Milyen hatásai voltak ennek a változásnak?

Mindenekelőtt úgy gondolom, hogy nem ezen múlik a tanárképzés minősége. Mindkét rendszernek van előnye. A bolognai képzés nagy előnye az volt, hogy aki érettebben lépett be a tanárképzésbe, az már megfontoltabban döntött. Méréseink is vannak arról, hogy az osztatlan képzésben ijesztő mértékű, 40-50%-os a lemorzsolódás, a bolognai rendszerben tanulók viszont sokkal elkötelezettebbek voltak.

Az osztatlan képzés előnye, hogy már az elejétől el lehet kezdeni a tanárképzéses órákat. A jelenlegi rendszer legnagyobb problémája azonban az, hogy fenntartotta az általános és középiskolai tanárképzés szétválasztását. Ez szerintem szakmai szempontból nem indokolt, viszont az oktatásszervezés miatt tartalmi gondokat okoz. Jelenleg az első három évben közös a képzés, és onnan válik szét a közép- és általános iskolai szint. Az első három évben kell megtanítanunk mindent pszichológiából, aztán utána, negyedik és ötödik évben, amikor már igazából érdekelni kezdené a diákokat ez a téma, akkor már nem tanítunk semmit. Sokan csak később, már pedagógusként jönnek rá, hogy milyen fontos a pszichológia. Emellett az óraszámok csökkenése sem kedvezett a pszichológiai tárgyaknak: ma méltatlanul alacsony, 5 % körüli arányt képviselnek a teljes tantervben, ezért a tanárképzésből kényszerűen kikerültek olyan fontos témák, mint a magatartászavaros, vagy részképességzavaros tanulók problémái. Holott gyakorló tanárként a kollégáknak egyre több ilyen ismeretre lenne szükségük.

De legfőképpen akkor lenne jó a tanárképzés, ha nagyobb merítésből tudnánk kiválasztani a rátermett diákokat.

Másik szívügye az iskolapszichológia és az iskolapszichológusok képzése. Mennyire vannak jelen a mai iskolákban az iskolapszichológusok?

Ezt a történetet is a maga fejlődésében érdemes nézni. 1986-ban indult az iskolapszichológiai hálózat kiépítése Magyarországon. Először elszórtan voltak csak iskolapszichológusok, országosan indulásként 30 fő dolgozott ezen a területen. Ehhez képest ma már igény, hogy elérhető legyen az iskolapszichológus, és sok helyzetben felvetődik az is, hogy éppen ő az, aki segíthetne az iskola akut problémáiban. Ugyanakkor meglehetősen szűkre van szabva a keret: 500 diák fölött egy fél státuszú iskolapszichológus foglalkoztatása az előírás, ez a minimum.

A probléma az, hogy gyakran csak egy-egy tragédia kapcsán merül fel, hogy szükség lenne az iskolapszichológus szakértelmére, pedig a valódi feladat a megelőzés lenne, nem a tűzoltás. Fontos, hogy változzon a szemlélet is. Fokról fokra kezd kiépülni a rendszer, és lassan azt is kezdjük látni, hogy az iskolapszichológus nemcsak a gyereknek, de a tanárnak is segíthet. Én optimista vagyok, úgy gondolom, hogy a fejlődés iránya jó. Nem tett jót persze, hogy a pedagógiai szakszolgálatot és az iskolapszichológiai szolgálatot átszervezték. Nem mintha nem lett volna szükség átszervezésre, de egy átszervezés mindig veszteségekkel jár. Emellett az is gond, hogy az oktatásban dolgozókról még mindig a szegénység jut eszünkbe. A múltkor a végzősökkel volt egy órám, ahol felmerült, hogy az iskolapszichológus csak szegény lehet – erre csináltam nekik egy gyakorlatot arról, hogyan tudnak pénzt keresni. Erre is vannak ötleteim. Az iskolapszichológus egy csomó olyan magántanácsadási tevékenységet is folytathat, amire a szülők is hajlandóak pénzt áldozni.

Nagyon sokféle feladatot látott el az ELTE PPK-n, kik veszik át ezeket?

Az iskolapszichológiai tanszék a távozásommal összeolvad a tanácsadás tanszékkel, és ezt az új tanszéket Kaló Zsuzsa fogja vezetni. A fejlesztőpedagógus képzést átveszi Forrás-Bíró Aletta, a pedagógiai szakpszichológus képzést Jármi Éva, aki már egy-két éve intenzíven belefolyt ebbe a munkába. A tanárképzésben pedig Rapos Nórával dolgozom együtt sok éve már, és ő fogja átvenni ennek az irányítását. Tehát vannak utódok, a megkezdett munka folytatódik.

Találkozhatunk-e még N. Kollár Katalinnal a PPK-n akár óraadóként, akár szakmai programokon?

Nem hagyom abba a tanítást, lesznek óráim mind az alap- mind a továbbképzésben, furcsa is lenne diákok nélkül. Amiben még nagy terveim vannak, az az iskolapszichológia kutatás, és folytatom a munkát az Országos Iskolapszichológiai Módszertani Bázisban is, melynek vezetését Forrás-Biró Aletta vette át, így a Bázis számára ez erősödés, mert többen veszünk részt a munkában.

Az interjút készítette: Sárosi Péter, ELTE PPK doktorandusz