"A tanárképzés tartalmi kérdései egész életemben szenvedélyesen érdekeltek"

Hogyan került az ELTE PPK-ra?
1962-ben végeztem az ELTE BTK-n magyar – pedagógia – pszichológia szakosként, és szintén ebben az évben kezdtem meg gyakornokként a pályafutásomat ugyanitt, a Pedagógia Tanszéken. Magától értetődően kerültem át tehát 2003-ban a Pedagógiai és Pszichológiai Karra, ahol aztán egészen 2009-ig, a nyugdíjba vonulásomig dolgoztam.  

Ha három szóban kellene megfogalmaznia, mit jelent Önnek a PPK, melyek lennének azok?
Fontos munka, folyamatos innováció, kollegialitás.

Hogyan emlékszik vissza a PPK alapításának időszakára?
Ez volt szakmai életem egyik legizgalmasabb periódusa; bonyolult, izgalmas időszak volt. 2003-ban már professzor voltam, és lehetőségeimhez képest támogattam a PPK megalakulásához vezető úton adódó eseményeket, elvégeztem a nekem jutó feladatokat.

Meséljen egy kicsit erről a nagyon intenzív időszakról!
Ha valaki részletesen, megbízhatóan, „belülről” akar tájékozódni erről az időről, annak feltétlenül ajánlom Hunyady György: Oktatás és szociálpszichológia – személyes áttekintés fél évszázadról című, napokban megjelent könyvét (Gondolat, 2023). Ami engem illet, nagyon pozitívan éltem meg, hogy elkezdtünk tanárképzés helyett pedagógusképzésben gondolkozni, és azt, hogy módom volt a szaktárgyi képzés mellett a pedagógiai, pszichológiai, tantárgypedagógiai, gyakorlati képzés tartalmának, belső arányainak alakítására. Ehhez persze sokat olvastunk, beszélgettünk, vitatkoztunk, és nem egy éjszakámat elvitte a készülés, majd a vitákon elhangzottak fölötti rágódás.

Mert a viták egy része a mai napig értetlenséggel tölt el. Még ma sem értem például, hogyan képzelhető az el, hogy valaki, aki felelős poszton van (bárhol) a közoktatási rendszerben, vagy módja van befolyásolni azt, nem érti a pedagógusok tudásában, munkájában a pedagógiai–pszichológiai–tantárgypedagógiai vonulat jelentőségét. Az adaptív oktatás, a differenciálás, a személyre szabott pedagógiai munka, ami a gyerekekkel, diákokkal való foglalkozás minden szintjén – ma már igazoltan – szükséges, nem valósítható meg alapos, korszerű pedagógiai– pszichológiai–tantárgypedagógiai tudás, érdeklődés nélkül. Úgy éreztem, hogy betonfalakba ütközöm, amikor azzal szembesültem, hogy akár szakterületükön magasan kvalifikált kollégák is úgy gondolták, és kitartottak emellett, hogy a tanársághoz elég a szakterület általuk fontosnak tartott elemeit ismerni. Ma is vallom, hogy a fiatalok közötti közömbösség, sőt, elutasítás például a természettudományos tárgyakkal szemben éppen a jelenleg pályán levő kollégák gyenge pedagógiai, pszichológiai képzettségéből fakad. Mert elmondani az anyagot, a nem tudásért rossz jegyeket adni, ahhoz nem kell pedagógiai, pszichológiai tudás. De motiválni, érdeklődést, a területen a tanárrá válás ambícióját felkelteni az már túlmutat a szakmai ismeretek elsajátításán. Ezzel a tudással is felvértezni a leendő tanárokat a tanárképzés feladata lett volna/lenne.

De ez persze csak egy kérdés volt – igaz egyike a legfontosabbaknak – az intenzív periódust átszövő kérdések közül.

Volt még olyan tanárképzéssel kapcsolatos feladatok, kihívás, amit kiemelne?
Talán egy, nem is sikeresen megoldódó példát emelnék ki a sok közül: 2003 környékén értelmezni kellett, mit jelent a tanárképzés a bolognai rendszerben, és természetesen segíteni ennek elfogadtatását a kollégákkal. A bolognai rendszerű, többciklusú tanárképzéstől való megalapozatlan elfordulás (nem visszafordulás) után is úgy látom, hogy az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy nem történt meg az öt évre kidolgozott szakos tudásanyag átdolgozása, funkcionális szétosztása, átstruktúrálása BA és MA szintre. Visszatérő sirám volt, hogy három év alatt nem lehet az öt év szakmai anyagát megtanítani-megtanulni. Persze, hogy nem, de nem is ezt kellett volna. De valahogy túl erősnek bizonyult a rendszer tehetetlensége, hiányzott a szakterületek elszántsága a változtatásra mind bölcsész, mind természettudományos területen.

A sok kihívás közepette mire emlékszik vissza legszívesebben, mi a Karhoz kötődő legkedvesebb emléke?
A Kar megalakulásakor tanárképzési dékánhelyettes lettem. A vezetői funkciók ugyan soha nem vonzottak, most mégis ezt az időszakot említem csúcspontként. Egyszerűen azért, mert dékánhelyettesként a tanárképzés szervezeti, tartalmi kérdéseivel foglalkozhattam, amely kérdések egész szakmai életemben mindennél jobban, szenvedélyesen érdekeltek. Tanár voltam, aki átmenetileg vezetői feladatokat is ellátott, és a vezetői feladataimban kigondoltakat lehetett kontrollálni a napi gyakorlatban. Szélsőséges esetben még olyan alkalomra is emlékszem, amikor az értekezletre a hallgatókkal is megvitatott véleményt vittem. A munkaidőmnek szinte nem voltak határai – ennek az életszakasznak a hátrányaival leginkább a családom szembesült (szerencsére támogatóan).

Mire a legbüszkébb? 
Annak örülök a legjobban, hogy – a hallgatói visszajelzések alapján – jó tanár lettem, voltam.

Kik inspirálták, kik segítették a legtöbbet az évek során?
A PPK kialakulásának folyamatában kiváló csapatnak lehettem a tagja. Az ügyért sok-sok munkaórát vállaló virtuális munkacsoport tagjai voltak: Dr. Hunyady György akadémikus, alapító dékán, a Kar megálmodója, szellemi megalapozója; Dr. Papp Lajos, aki hihetetlen felkészültséggel és munkabírással volt képes az eszméket gyakorlattá alakítani; és néhai H. Dr. Nagy Anna, a Kar továbbképzési rendszerének megteremtője és működtetője. A közöttünk kialakuló szakmai és személyes kapcsolatért a mai napig hálás vagyok a sorsnak. Különleges szerencsém volt.  

Inspiráltak továbbá a tanárképzés ügye mellé felsorakozó, a változásokat vállaló kollégák, hallgatók. De ma már látom, azok is erősítettek, akik nem akarták a változást, mert rákényszerítettek arra, hogy az egyes problémákat több szempontból, rugalmasabban tudjam értelmezni, elemezni.