„A PPK-n mindenki és mindenkinek a véleménye számít”

A PPK-t hét évig vezetted. Dékáni koncepciódból mi valósult meg, és mi nem?
Tulajdonképpen nagyon sok minden megvalósult. A legfontosabb talán, hogy a kar egy nemzetközileg is meghatározó tudományos műhellyé vált. Az oktatás hagyományosan meglévő erőssége és a hazai vezető szerep mellett beérett mindaz a munka, amelynek eredményeképp ma már több PPK-s kutatócsoportot a világ jelentős műhelyei között tartanak számon. Ma már a pszichológia a világ legjobb kétszáz képzőhelye között van, de a többi tudományterületen is jó folyamatok indultak el; a neveléstudomány például szintén bekerült a nemzetközi rangsorokba és a sportterület is erősödik. Mindez persze csak a felszín, hiszen a tudományos eredmények azok, amelyek jobban láthatók, de a háttérben ehhez az eredményhez a hivatalok, az adminisztráció megerősítésére, összehangolására, a két terület harmonikus működésének a megteremtésére és még sok mindenre volt szükség. Mindehhez szép lassan egy fantasztikus csapat állt össze, csupa elkötelezett kollégával, világos célokkal, sok elszántsággal, ötletekkel, sikerekkel. Abban, amit elértünk fontos szerepe volt továbbá a tudománytámogató programoknak, a sikeres pályázatoknak, a hazai és nemzetközi konferenciáknak, az új képzéseknek és a nemzetközi képzés erősödésének is. Az első külföldi PhD hallgatót 2016-ban vettük fel a pszichológiai doktori képzésre. Egyedüli hallgató volt abban az évben. Ma már tömegek jelentkeznek mindkét doktori iskolába. Ezeken felül sikerült felújítani a teljes Kazinczy utcai épületet a pincétől a padlásig (pontosabban tetőteraszig). Szóval azt hiszem, sok jó dolog történt, bár biztosan nem nekem kellene ezeket sorolnom, de álszerény sem szeretnék lenni. A legfontosabb tényező azonban a jó csapat kialakítása volt az adminisztrációban és az intézetekben, tanszékeken egyaránt. Minden más ebből következett, ettől tudtak a tervek valósággá válni.

Dékánságod idején, 2017-ben a kar két szombathelyi intézettel gazdagodott. Hogyan értékeled ezt az integrációt, együttműködést?
Egyértelműen sikernek értékelem, kari szinten mindenképpen. Amikor a szombathelyi integráció kérdése felmerült (pontosan emlékszem Mezey rektor úr telefonjára), azt hiszem, a PPK volt az egyetlen lelkes támogató az első pillanattól kezdve. Mi a lehetőséget láttuk az integrációban, tematikusan, oktatási-kutatási szemmel, földrajzi és sok más szempontból is. Sok minden nem úgy történt, ahogy szerettük volna, de összességében a PPK számára ez egy nagyon sikeres történet lett. Azt hiszem, a két szombathelyi intézet is elégedett azzal, ahová jutottunk. Ők megerősödtek, a PPK pedig két kitűnő egységgel gazdagodott, és oktatásban-kutatásban most már Szombathelyen is jelen vagyunk. Elindult a pszichológia alap- és mesterképzés, ami néhány éve még elképzelhetetlennek tűnt, a két sporttudományi intézet pedig nagyszerűen erősíti és kiegészíti egymást. Sok a nehézség is, de nehézség mindig mindenhol van. Összességében szerintem ez egy igazi sikertörténet, amihez nagyon kellett az ottani kollégák elkötelezettsége is, és végül gazdagabb, színesebb, teljesebb lett a kar.    

Mi az első meghatározó élmény, ami eszedbe jut, amikor visszagondolsz a dékánként eltöltött évekre?
Ez az a típusú kérdés, amire sosem tudok válaszolni, mivel nincs egy konkrét dolog, amit kiemelnék. Beugranak időnként képek, pillanatok, konfliktusok, sikerek, de valahogy nekem nem így szerveződnek az emlékeim. Nem egy vagy egy-egy élmény van.

Ez a hét év egy hosszú, intenzív, nagyon izgalmas időszak volt számomra.

Egy folyamatos építkezés, rengeteg új ötlet, tervezés több fronton, és rengeteg személyi változás. Korábban nem volt jellemző például, hogy kívülről vegyünk fel kollégákat a karra. Én már a Pszichológiai Intézet igazgatójaként – amely pozíciót három évvel dékánná választásom előtt már betöltöttem – elkezdtem kívülről behozni kollégákat az intézetbe. Számos esetben ráadásul vezetőként. Több szempontból szükség volt erre, és ezek izgalmas, új folyamatok voltak, rengeteg egyeztetéssel, megbeszéléssel, esetenként súrlódásokkal, majd megoldásokkal. Végül aztán kiderült, hogy ez egy természetes folyamat, és szükséges is ahhoz, hogy frissüljön a rendszer, új impulzusok keletkezzenek. Emellett építkezés volt ez a hét év (vagy az igazgatóságot is hozzászámolva tíz év) a szó fizikai értelmében is. Azt hiszem, nem volt olyan pillanat, hogy ne lett volna valami felújítás. A nyílászárók cseréje, az Izabella utcai alagsor, majd a padlás megépítése, a homlokzat felújítása, a Kazinczy utcai épület fokozatos felújítása, aztán a Bogdánfy utcai komplexum... ami még ma is tart. Sok emlékkép fűződik ezekhez. És sok feladat még hátravan, például az Izabella utcai épület megújításához a terveket elkészítettük, de ezek megvalósítása már nem fért bele.

Ezeken felül van sok jó emlékem: az év végi bulik, vagy, amikor megkaptuk a hírt egy-egy egyetemi tanári kinevezésről vagy egy pályázat elnyeréséről…  Aztán eszembe jutnak a kollégák is, akiket elvesztettünk az évek során; volt néhány igen nehéz pillanat is.     

Mi a legkedvesebb karhoz kötődő emléked?
Ez megint csak nem egy emlék, inkább érzés vagy érzések. A legfontosabb az összetartás. Nem volt ez egy nyugodt időszak, nem is lehetett. Rengeteg dolgot csináltunk, állandó mozgásban volt a kar, miközben akár évtizedes rutinok, hagyományok lettek felrúgva, átalakítva. Négy intézettel vettem át a PPK irányítását, és nyolccal adtam át. Kialakítottuk a kataszterrendszert, ami végső soron a tudományos, oktatási és közéleti munka és teljesítmény monitorozása. Soha még hasonló sem volt előtte a karon, korábban, kis túlzással, nem nagyon lett senki megkérdezve, hogy pontosan mi is az éves teljesítménye, és mit gondolunk erről. Ez elég jelentős változás volt, évekig gyúrtuk, egyeztettük a bevezetését. De az átépítések, átalakítások sem triviális dolgok. Bármilyen hihetetlennek tűnik, de a kollégák az utolsó leheletükig kapaszkodtak a régi bútorokba, omladozó falakba, mert nem hitték el, hogy valóban lesz jobb. Beszélgetések, egyeztetések kellettek ahhoz, hogy haladni tudjunk. A legfőbb, és hogy a kérdésre válaszoljak, a legkedvesebb élményem, hogy mindig mindenkivel mindent meg lehetett beszélni. Idő, energia, türelem kellett hozzá kölcsönösen, de működött. Emögött is mindig az a bizonyos összetartás volt, a kölcsönös bizalom, hogy egy jobb kart akarunk teremteni együtt. Sok ilyen beszélgetést tudok felidézni, négyszemköztit, de intézeti vagy kari tanács ülést, vezetői értekezletet is. A konstruktivitás volt a fontos, az, hogy menjünk együtt előre.

Számos alkalommal a PPK erősségeként a kar sokszínűségét és befogadó szemléletét emelted ki. Mitől különleges ez a kar?
A jubileumi ünnepséghez kért mottónak is ezt küldtem: „A PPK lendületét, fiatalos ambiciózusságát és összetartó erejét sokszínűsége és nyitottsága adja, ami a stabil alapok mellett egyben a folyamatos változás és fejlődés biztosítéka is. A kar sikerének kulcsa, hogy itt mindenki számít, minden vélemény fontos, mert ebből áll össze az az egész, amit PPK-nak hívunk.” Ezt kellett aztán kicsit rövidíteni.

De a lényeg, hogy a „PPK minden, ami ember” az nem egyszerűen egy szlogen, hanem a mindennapi működés alapelve. Annak a kiemelése, hogy ez a kar emberekből áll össze, és ez a legfontosabb. Arra építünk, hogy mindenki számít az adjunktustól a portáson, a tanársegéden, a hallgatón és a hivatali ügyintézőn át a dékánig. Erre épül rá a többi dolog, és ezt egy pillanatig sem szabad elfelejtenünk. Mindenki és mindenkinek a véleménye fontos és szükséges ahhoz, hogy hatékonyan és innovatívan tudjunk dolgozni, megküzdeni a kihívásokkal, és közben bírjuk, sőt élvezzük a munkánkat, a mindennapos küzdelmet. Ha ezt egy pillanatra is elfelejtjük, akkor egy leszünk a sok rosszul működő szervezet közül, amelyről azt gondolják, hogy a részei kicserélhetők.

Azt kell gondolnunk, és úgy kell működnünk, hogy senki sem pótolható.

Ezt minden dolgozónak és vezetőnek tudnia, éreznie kell.  Ez persze nem azt jelenti, hogy merev a rendszer, ne lehetne változtatni rajta, mert természetes, hogy kollégák jönnek-mennek. De tudnom kell, hogy akkor, ott rám van szükség, pont rám. Mindenkinek egyformán a magáénak kell éreznie azt, amit PPK-nak tekintünk, különben nem leszünk többé PPK. Működni fogunk, de csak egy leszünk a sok hasonló rendszerből, amelynek vannak szabályai, céljai, működtető elemei, de nincsenek pótolhatatlan alkotórészei. Márpedig minden rendszert a pótolhatatlan alkotóelemek tesznek különlegessé és értékessé. A PPK akkor tud hatékony, innovatív, sikeres és boldog munkahely lenni, ha minden tagja meg tudja élni ezt a pótolhatatlanságot.

Mit üzensz a kar jelenlegi és jövőbeni polgárainak?
Közhelynek hangzik, de nagyon komolyan gondolom. Azt, hogy nagy dolog és jó dolog a PPK polgárának lenni, diákként, munkatársként egyaránt. Legyünk erre büszkék, és próbáljunk mindig hozzátenni valamit a karhoz! A PPK nem tökéletes, folyamatosan fejlődik, szüksége van az új impulzusokra, és általa vagy benne fejlődik az ember is. Ez az egyik szépsége ennek a rendszernek. A másik üzenetem, hogy őrizzük meg a nyitottságot egymás iránt! Ahogy mondtam, a sokszínűség, a nyitottság, az egymásra figyelés az egyik legnagyobb érték itt. Természetes értékünk, talán észre sem vesszük, és ez jó is, mert azt jelenti, hogy valóban a kar természetéből fakad, evidens belső értékünk. De azért vigyáznunk kell rá.