„A PPK jelmondatát mindig szem előtt tartottam, és alapelvnek tekintettem”

Hogyan indult a pályája, hogy került az ELTE PPK-ra?
Biológusként végeztem a TTK-n, ahol intézeti vezetőm, később mentorom, afféle második apám Ádám György professzor volt. Noha biokémikusnak készültem hatodikos általános iskolás korom óta, és a diplomamunkámat is neuro-kémiából készítettem, hamarosan elcsábultam a viselkedéskutatás felé. Állatkísérletes laboratóriumunkban elsősorban a belső szervek működését és a viselkedésmagatartás kapcsolatát vizsgáltam, ebből írtam az egyetemi doktori dolgozatomat, majd a kandidátusi disszertációmat is (a kettő együtt valamivel több volt, mint ma a PhD, ez utóbbi címmel emlegetjük ma őket). Ez akkor még új területnek számított, amelynek Ádám professzor világszerte ismert és elismert művelője volt, ő indított el ezen a vonalon. Tavaly ünnepeltük születése 100. évfordulóját, nekem nagyon sok érzelmet hozott felszínre ez az esemény.
Lassan-lassan én is elismert kutatója lettem a szakterületnek, különösen egy mexikói nemzetközi konferencia (ahova éppen Ádám professzor helyett mentem) és két angliai tanulmányút után. Az igazi előrelépést pedig egy kétéves amerikai kutatói munka hozta el, talán már mondanom sem kell, hogy Ádám professzor javaslatára és támogatásával kerültem oda is. Itt már egy bonyolult és sok szempontból különleges kutatásban vettem részt, elsősorban majmokkal végezve kísérleteimet. Az ott szerzett tapasztalataim és eredményeim kutatói minőségemben egy jelentős lépcsőfokkal magasabb kategóriába helyeztek át.
A kutatás mellett másik feladatom az oktatás, illetve az oktatásszervezés volt. Kezdetektől fogva vezettem gyakorlatokat, nemcsak biológus és biológiatanár szakosoknak, hanem pszichológushallgatóknak is, átjártam a Bölcsészkarra (akkor még ott voltak a pszichológusok), de tanítottam a Főiskolai Karon is. Később teljesen rám bízták a pszichológusok oktatásának szervezését, és onnantól kettős életet éltem: részben a TTK-n, részben a BTK-n, majd megalakulása után a PPK-n tevékenykedtem. Amikor utóbbi megalakult, én voltam rendszeresen a „külsős”. Együttműködtem a kari oktatókkal a kutatásban, meg a különféle egyetemszervezési területeken is.
2007-ben aztán megkeresett Oláh Attila, az akkori dékán (nem nagyon kellett „keresnie”, mert együtt ültünk szokás szerint a záróvizsgán), hogy volna-e kedvem átjönni a PPK-ra. Nem válaszoltam pozitívan, vagyis inkább nemigen válaszoltam, hiszen az én szakterületemen kiváló kollégák oktattak, nem nagyon értettem, minek kellenék én is oda. Végül aztán kiderült, hogy azt szeretnék, ha a karon működő Testnevelés Tanszék fejlesztésre kerülne, hogy ne csak testnevelés órákat tartsanak ott, hanem legyen sporttudományi oktatás és kutatás is. Ennek a megszervezését gondolták rám bízni.
Hogy őszinte legyek, egy kicsit megijedtem. Igaz, volt némi sportolási tapasztalatom, a tanítás során is elő-előkerültek ilyen témák, de mégsem voltam sportszakember. És mit válaszoltak erre? Azt, hogy nagy tapasztalatú, jó szervezőképességű egyetemi oktató vagyok, széles látókörrel és sok kapcsolattal, így ők biztosítják a feltételeket, én pedig oldjam meg. Hát lehet erre nemet mondani? Így 2008. szeptember elsején áthelyeztek a PPK Testnevelés Tanszékére docensnek, és megbíztak egy intézet létrehozásával. Valóban adtak segítséget, új kollégák felvételét is támogatták, így sokakkal konzultálva végül

2009 tavaszán benyújtottam az ELTE PPK Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézet (rövid nevén ESI) megalapításának tervét. És legnagyobb meglepetésemre, szinte vita nélkül, sőt helyenként örömmel minden fórum elfogadta a javaslatot.

Így 2009. szeptember 1-én megalakult az ESI. Ezzel a dátummal kineveztek megbízott, majd 2010 januárjától véglegesített intézetigazgatónak, és elnyertem az egyetemi tanár címet is (majd hamarosan az MTA Doktora fokozatot).
Nos hát, így kerültem a PPK-ra, és lettem egy új intézet alapító igazgatója.

Ha 3 szóban kellene megfogalmaznia, mit jelent Önnek a PPK, mik lennének azok?
Emberség, barátság, odaadás.

Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, és hogyan változott a feladatköre az elmúlt évek során?
Kezdetben nagyon nem volt egységes a csapat, össze-vissza voltak a helyiségek, ritkán láttuk egymást. Nekem még egy évig szobám sem volt, a régi TTK-s dolgozószobámba hívtam azt, akivel személyesen beszélgetni akartam. Később kezdtek kialakulni a körülmények, kaptunk szobákat, felvettünk új, a sport-, illetve egészségfejlesztés területe iránt érdeklődő és ezekre képzett kollégákat (főleg fiatalokat), szakterületi csoportokat hoztunk létre, amik jól meghatározott tervek szerint kezdtek kutatni, dolgozni, és oktatni is.

Óriási előrelépést jelentett az első sporttudományi képzési forma, a rekreáció BSc indítása (az országban ez volt az első ilyen szak), majd két év múlva a sportszervező BSc, illetve a rekreáció MSc beindítása.

Vagyis működni kezdett az Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézet. Vittük tovább persze az általános testnevelést is az egyetemisták körében.
Drasztikus változást hozott az, hogy az ELTE 2010-ben elnyerte az „Európai Léptékkel a Tudásért, ELTE” című TÁMOP-pályázatot, amelynek harminc alprojektje volt, és az „Az élethosszig tartó tanulás társadalmi folyamatai és biopszichoszociális háttere” címmel futót az akkor még létező Pedagogikum, azaz a PPK, a TÓK és a BGGyK együttesére osztották. Ez egy 300 millió Ft-os pályázat volt, ami akkor óriási összegnek számított. Ennek az alprojektnek én lettem a vezetője, és – bár a tervezést még Hunyadi professzor úr irányította –, nekem kellett megszervezni a vezetői csapatot és koordinálni az egész projektet. Hatalmas és felelősségteljes munka volt, de nagyszerű eredményt hozott minden résztvevő számára, így persze számomra is.
Az ESI-re eső összegből oktatási felszereléseket, munkahelyi eszközöket szereztünk be, továbbá létrehoztuk és felszereltük többek között az Ádám György Pszichofiziológiai Kutatólabort. A labor egyébként több későbbi projektnek köszönthetően is rengeteget fejlődött, és ma is működik. Az egész pályázati lehetőség jelentősen emelte mind az oktatás, mind a tudományos munka színvonalát.

Mi a legkedvesebb karhoz kötődő emléke?
Az Ádám György Kutatólaboratórium avatási ünnepsége. Egy olyan labort alakítottunk ki, aminek korábban nem volt párja sem a TTK-n, sem a PPK-n. Az avatáson hihetetlen öröm volt bemutatni kutatási és oktatási terveinket és azok lehetőségeit a részt vevő rengeteg vendégnek, és a jövőbeni oktatók-kutatóknak is, akikkel együtt hoztuk létre a labort.

Mi volt a legnagyobb kihívása, és mire a legbüszkébb?
Az egyik legnagyobb kihívást az jelentette, hogy megfeleljek a Kar közös és ma is érvényes jelmondatának: „Minden, ami ember”. Már a kezdetekkor egészen más volt, és maradt a PPK szellemisége, mint a többi karé, és úgy kellett mind a saját, mind a vezetői munkámat megszervezni, hogy ennek az elvnek a lehető legjobban megfeleljen. Sok különböző feladatot kaptam, kari tanácstag lettem, egyetemi és egyetemközi bizottságokba delegáltak, doktori tanácsba választottak be. Ez még így a részletek nélkül leírva is sok, úgy pedig különösen, hogy

a PPK jelmondatát mindig szem előtt tartottam, és alapelvnek tekintettem.

Kik inspirálták, kik segítették a legtöbbet az évek során?
Kezdettől fogva inspirált és segített Oláh Attila professzor úr, az akkori dékán. Meg kell említenem továbbá az ESI titkárságán dolgozó Szecsey Juditot, a tapasztalt testnevelő kollégák közül Dévényi Lászlót, Kovács Tamást, Szepesiné Kreisz Andreát, Huszár Ágnest, az oktatás szervezésben Bősze Júliát, a kutatásban már akkor is élen járó Szabó Attilát. Az újak közül kiemelném a velem átkerült Köteles Ferencet és Szemerszky Renátát, és persze a tanszék előző vezetőjét, Kelemen Endrét. Sokat segítettek a Dékáni Hivatal kollégái, a pályázat lebonyolításában Pápai Adrienn és Bartha Edit, és még sokan mások (elnézést kérek azoktól, akiknek a neve kimaradt most).

Ami igazán fontos és kiemelendő, hogy minden feladat megoldásában készségesen segítettek azok, akiknek dolguk volt vele. Vagyis nemcsak a „Minden, ami ember”, hanem a „Mindenki, aki ember” is lehetett volna és lehetne ma is a PPK-s alapelv…