„A PPK gyökeret eresztett”
Milyen szakmai és egyéb okok vezettek a PPK megalapításához húsz évvel ezelőtt?
A megalapítás gondolata valójában egy hosszan érlelődő szituáció szülöttje volt, ami két tényezőből adódott. Az egyik, hogy az ELTE egyetemi karaihoz (ÁJK, BTK, TTK) a felsőoktatási integráció során csatlakozott két főiskola jellegű kar, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar, valamint a Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar. Ezeken kívül már jóval hamarabb az ELTE része volt az általános iskolai Tanárképző Főiskolai Kar. Az akkori rektori vezetés úgy vélte, hogy az ELTE-nek az ország első egyetemeként meghatározóan egyetemi karokból kell állnia. Klinghammer rektor úr és a mellette álló csapat kezdeményezte, hogy ne három főiskolai és három egyetemi karunk legyen, hanem nyolc kar, amikből csak kettő főiskolai. Ez mindenképpen egy lényeges strukturális változás lett a korábbiakhoz képest.
A másik tényező, ami a mi karunk megszületését érintette, hogy a tanárképzés akkor már több évtizede kiforratlan állapotban volt. Közoktatási érvek is szóltak amellett, hogy nem kell a középiskolai és az általános iskolai tanári státuszt és felkészítést mereven szétválasztani, hanem ezt össze kellene illeszteni egy egységes képzési rendszerbe. A rendszerváltást követően Kiss Ádám, a TTK dékánja és magam mint a BTK dékánja több lépést is tettünk egy Tanárképző Intézet felállítása irányába, és alapvető kezdeményezésünk volt a természettudományi és a bölcsészettudományi képesítési követelmények országos koordinátoraiként a mindennemű tanárképzés egységes pedagógiai-pszichológiai moduljának meghatározása. A 2000-es évek elején az ELTE rektori vezetése is – az előző gondolatmenetével összhangzóan – úgy vélte, hogy generálisan egyetemi szintre kell emelni az általános iskolai tanárképzést is. Tehát legyenek a diszciplináris karok a felelősei az oktatandó tananyagra való felkészítésnek, és egységesen egyetemi szervezeti keretben kell biztosítani a pedagógia és a pszichológia tanítását is a tanárképzésben. Ez vezetett tehát a PPK megalapításának gondolatához. Én ekkor már több évtizede egyfajta keljfeljancsiként foglalkoztam a tanárképzés átalakításával, ráadásul a dinamikusan fejlődő pszichológia intézetének voltam igazgató professzora, ekkor lettem akadémikus, tehát megkerestek, hogy vállalnám-e a feladatot, hogy alapító vezetője leszek ennek a karnak. Felmérve, hogy ez a záloga a szervezeti előrelépésnek, igent mondtam, belevágtam, miközben tartottam attól, hogy ez egy majdnem megoldhatatlan feladat.
Miért gondolta így? Mi okozta a legnagyobb kihívást?
A PPK-val egyidőben születő másik két karhoz képest (Társadalomtudományi Kar, Informatikai Kar – a szerk.) a mi karunknak bizonytalanabb volt a háttere. Tudniillik az Informatikai Kar úgy jött létre, hogy a TTK-ból kiemelték az informatikát, amely egyébként is egy önállóan fejlődő, óriási beiskolázással rendelkező intézet volt. A Társadalomtudományi Kar pedig javarészt a Szociológiai Intézetből fejlődött ki, egy olyan területből, amely valójában sosem volt szerves része a Bölcsészkarnak.
Nekünk a vezető-oktatói gárdánk szerényebb volt, a szervezeti tapasztalatokkal rendelkező, rutinos hivatali apparátust is nélkülöztük. Egyfelől a megszüntetett Tanárképző Főiskolai Karból átkerült ide az ottani pedagógia, az andragógia és a testnevelés, és ehhez járult egyetemi többletként a Bölcsészkarról a pszichológia és a neveléstudomány differenciáltabb szakterülete. Ezekből az alkotóelemekből kellett egy új szakmai és szervezeti egészet létrehozni egy-két tapasztalt külső szakember, így H. Nagy Anna és Papp Lajos érdemi segítségével, folytonosan szem előtt tartva a tanárképzés előtt álló egyetemi és országos feladatokat. Erős centralizáció mellett nagy volt a rám háruló felelősség, még ha mindvégig magam mellett tudhattam helyetteseim, Nádasi Mária és Oláh Attila elkötelezett segítségét is.
A kezdeti dékáni koncepciójából mi valósult meg?
Nekem az volt a meggyőződésem, hogy a pedagógia és a pszichológia szakmai-szervezeti kapcsolódása egy unikális lehetőség, és ezzel élnünk kell.
Ezek ugyanis rokon diszciplínák átfedő tematikával. Az egyik ilyen áthidaló területnek gondoltam az iskolapszichológiát, amelynek hálózatépítését mi indítottuk el az országban, ám az általam elképzelt formában mindmáig foghíjasan valósult meg. A másik fontos kapcsolódási pont a szorosan érintkező multikulturális pszichológia és a pedagógia volt. Mindössze két év alatt fel is állítottuk az Interkulturális Pszichológiai és Pedagógiai Központot (a mai Interkulturális Pedagógiai és Pszichológiai Intézet elődjét – a szerk.). A saját szociálpszichológiai tanszékemről érkezett ide Nguyen Luu Lan Anh, Kovács Mónika és Szabó Mónika, akiket kiválóan felkészült, jó jellemű és szándékú embereknek tartottam hasonlóan a pedagógia területéről jövő társaikhoz. A nagy diszciplináris intézetek kapcsolata nem sokkal lett szorosabb (a doktori és habilitációs munkaterületeket is beszámítva), azonban – hála Oláh dékán erőfeszítéseinek – kifejezetten megerősödött karunkon az egészségtudományi köztes szakterület.
Nem minden nehézség nélkül kezdett működni a kar. Ami valódi akadályt jelentett, az a felsőoktatás finanszírozásának a gyengesége és az erre rakódó belső szervezeti ellenállás volt az akkori, egykori Gazdasági Főigazgatóság részéről. Nem biztosították ugyanis a PPK működéséhez nélkülözhetetlen anyagi feltételeket. Ezt végül a rektori vezetés támogatásával tudtam kiharcolni, segített benne a belépő tanárképzési normatíva és az idegennyelvű képzés forrása (amit érdemben mi nyitottunk meg az ELTE-n).
Mi az a meghatározó élmény, ami eszébe jut, ha visszagondol a PPK dékánjaként eltöltött évekre?
Az alapélményem az állandó küzdelem volt. Kezdve az alakuló üléssel, ahol kicsit apatikus közhangulatban megpróbáltam elmondani, hogy szerintem mi a teendő és milyen nehézségek állnak előttünk. Azt szerettem volna elérni, hogy átmenjen az üzenet, hogy rendkívül nehéz időszak vár ránk. Nemcsak a szűk, de elkötelezett és hatékony vezetésre, hanem a kar épp csak formálódó egészére. Talán ebből kifolyólag is, és a kérdésre válaszolva, számomra főleg a számtalan találkozó és egyeztetés, az egyetemi és országos fórumokon – sikerrel – megvívott nézetütköztetések emléke maradt meg a leginkább. Három év eltelte után is még bizonytalan érzésekkel adtam át a dékáni stafétabotot. Úgy éreztem, hogy megcsináltuk, létrehoztuk a kart, megvetettük a szervezeti működés anyagi alapjait, de hogy mindennek mi lesz a kifutása, az akkor egyelőre még bizonytalan volt.
Idén húsz éves a PPK, és nagyon hosszú út vezetett idáig. Arra szeretném most kérni, hogy vonja meg ennek a húsz évnek a rövid mérlegét!
A történet lényege, hogy egy kicsi, de értékes lehetőségeket magában hordozó szervezeti egység az ELTE lényeges és az intézmény profiljához szervesen illeszkedő karává vált. Kezdetben furcsa, kissé mesterségesen kreált képződménynek tűnhetett, de gyökeret eresztett. Ebben nagyon nagy része volt Demetrovics Zsoltnak (a PPK egyik későbbi dékánja – a szerk.), aki nagy erejű motorként hajtotta a kar publikációs és személyzeti teljesítményét. A kiinduló helyzetben mindössze három professzorunk volt, és az ő dékáni pályafutása alatt egy népes professzori kar és egy olyan szervezeti atmoszféra jött létre, ahol mindenki úgy érezte, hogy halad előre. Maradandó értékeket alkotott, és sokat köszönhet a kar Oláh Attila dékánnak is, aki felismerte a stimulálás, az elismerés és a biztatás fontosságát a munkatársak körében. Ő honosította meg többek között a különböző kari kitüntetések élő hagyományát.
Mindezt annyival egészíteném ki, hogy többször megkapom azt a pozitív visszajelzést – főleg amikor a nemzetközi és hazai felsőoktatási rangsorokban elfoglalt előkelő helyünkről érkeznek beszámolók –, hogy milyen jó lehet a PPK dékánjának lenni.
Én nem szeretem a ma kultivált teljesítménymutatókat, de vitathatatlanul komoly eredmény, amit e téren a kar elért. Soha nem felejtem el, amikor az ELTE egy korábbi rektora azt kérdezte, hogy „a PPK micsoda egy kar, kar ez egyáltalán?” Ma már ilyen kérdés fel sem merülhet. Ez egy óriási változás, mondhatni egy diadalmenet. Én – minden lehető kritikával is számolva – nagyon elégedett vagyok.
Ha visszatekintek hosszú és fordulatos pályafutásomra, akkor talán ez volt a legsikeresebb vállalkozás, aminek részese voltam.
A leköszönő beszédében úgy fogalmazott, hogy jó dolog dékánnak lenni, de az sem rossz, ha az ember már nem tölti be ezt a pozíciót. Kifejtené ezt?
Ez egy személyes felszabadulás-élmény volt. Akkor és ott vehettem egy nagyobb levegőt, és sok idő után inkább arra a szakmai munkára koncentrálhattam, amit mindig is különösen szerettem. Én e karvezetési tevékenységet valóban letettem, nem kívántan kísértetként lebegni a következő dékánok felett. Persze nem lett eseménytelen a közéletben való részvételem azután sem, hiszen időszakosan rektori megbízottja voltam a három pedagógusképző karból (a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, a Tanító- és Óvóképző Kar és a PPK) létrejött Pedagógikum Központnak, és 2008-tól az MTA Filozófiai és Történettudományok osztályának alelnöke, majd két cikluson át elnöke lettem. Tehát a dékáni pozíció letétele valójában nem a munkától való mentességet, hanem az azzal járó gondoktól való mentesülést jelentette.
Mit üzen alapító dékánként a PPK jelenlegi és jövőbeni polgárainak?
Én úgy látom, hogy a jelen korszellem egyre inkább abba az irányba tereli az embereket, hogy már csak az egyéni karrier, egyéni boldogulás számít, miközben az intézmény, a közösség csak egy külső feltétel, egy keret. Szerintem bőven van ok arra, hogy az embert ne csak a saját előrejutása vezérelje, hanem azt is lássa, hogy ilyen szép előzmények után együtt mit lehet – oktatásban, szakmai és szervezeti értékekben – még kikerekíteni. Azt gondolom, hogy
ez a PPK-s tudat, ez a közösségi jelleg egy olyan dolog, amit fenntartani és erősbíteni kellene.
Ebben, az emberi viszonyok összesimításában és kiaknázásában a pedagógiának és a pszichológiának nagy múltja, komoly esélyei, mondhatni küldetése van.