A minőségi élet a mozgás szeretetével kezdődik
Ön mit sportol pontosan?
Különböző szabadidősportokat űzök, elsősorban úszni szoktam. Szeretem a vízzel kapcsolatos sportágakat, nagyon szívesen evezek. Emellett ritmikus gimnasztikában edzősködöm és pilátesz-gimnasztikát is végzek, valamint táncolok.
Miért ezeket a mozgásformákat választotta?
Az idő előrehaladtával az ember olyan sportágakat keres, amely az életkorának megfelelő és karban tudja tartani az egészségét anélkül, hogy kárt okozna. Így terelődött a figyelmem először az aerobikra, majd a piláteszre. Egy bizonyos életkor fölött az ember az aerobikot már elkerüli, viszont a pilátesz gimnasztika minden korosztálynak jó, különösen az idősebbeknek.
Miért ajánlja az idősebbeknek?
A pilátesz egy mozgássoron belül erősíti és nyújtja az izmokat. Ez az a két dolog az, ami az egészséges mozgékonyság fenntartásához szükséges. A nyújtás önmagában nem elég, az alapvető testi erő mindenkinek szükséges minden életkorban; ezt a két dolgot foglalja magában a pilátesz-gimnasztika. Ha megnézzük a mostani idősebb generációt, láthatjuk, hogy sokan nem tudnak lehajolni, ha leejtenek valamit a földre, vagy fél órába telik, mire fel tudják onnan venni, amit leejtettek, ez pedig nem vall nagyon minőségi életre. Az ilyen mindennapi dolgokhoz is kell hajlékonyság, rugalmasság és erő, ez az amiben például a pilátesz segíthet.
Aki rendszeresen piláteszezik, annak kevésbé kell különböző ízületi fájdalmakra számítania?
Persze! Gyakorlatilag így alakult ki az egész mozgásforma. Joseph Pilatesnek különböző ízületi és mozgásszervi problémái voltak, és saját magán kísérletezte ki, hogy ezeket az izmai és az ízületei újrafelépítésével és karbantartásával hogyan lehet helyrehozni. Nagyon törekszem arra, hogy a mozgékonyság szempontjából fent tudjam tartani az életminőségemet, ezért lettem például szenior táncoktató is.
Milyen tevékenységet takar a szenior táncoktatás?
A szenior örömtánc az idős emberek számára, speciális elvek mentén felépített táncos mozgásforma. Lényege a kapcsolatteremtés, a közös, gondolkodtató mozgástevékenység. Lehet, hogy korábban semmilyen táncos előképzettsége nem volt az idős egyénnek, vagy nem túl jó a ritmusérzéke, viszont igényli azt, hogy szociális kapcsolatokat építsen ki, legyen valamilyen mozgásforma, ami egyben szórakozás is. A szenior táncnak nagyon fontos célja, hogy dolgozzon az olyan agyi leépülés ellen, mint például az Alzheimer-kór. A tánckoreográfiák nagyon összetettek, gyakorlatilag egy lábon végrehajtott keresztrejtvényről beszélünk, tele párcserékkel, irányváltoztatásokkal. A lényeg, hogy a táncos megállás nélkül gondolkodjon, és így folyamatosan edzi az agyát is.
Miben látja a szenior tánc sikerét?
Elsősorban abban, hogy a zene elvarázsol. Ezen kívül az is vonzó dolog, hogy felbátorítja őket; nem kell klasszikus tánclépéseket ismerni, minden óra a nulladik szintről indul, az összes lépést hatvan év felettiekhez igazítjuk. Öröm látni, hogy mennyire leköti őket. Teljesen kizáródnak a hétköznapi problémák, s mivel bonyolultak a koreográfiák, ott kell lenni fejben, nem lehet azon gondolkodni, hogy „mit fogok csinálni egy óra múlva”. A másik dolog, hogy segítenek egymásnak. Mindig van, aki rosszul lép. De párban vagy négyes csoportban mindig lesz valaki, aki kisegíti társát ebből a helyzetből, és tovább viszi a koreográfiát. Azt látom, hogy mindenki ragyogó arccal távozik a foglalkozásokról.
A sportoktatásban is azt tartja szem előtt, hogy a résztvevők jól érezzék magukat?
Ez az iskolai testnevelésben is nagyon fontos, illetve a testnevelés-tanítás módszertanával foglalkozó kutatásaimnak is, és a módszertan-oktatásnak is végső soron ez áll a középpontjában. Például nincs két egyforma év, amelyben egyformán lehet ugyanazt a tárgyat tanítani; minden esztendőben több tapasztalatot és ismeretet gyűjtök, amit természetesen beépítek a saját tantervembe. Mindig más a fogadó közeg, amivel dolgozni kell. Egy cél van: minden gyerek olyan testnevelésórán vegyen részt, amelyen a különböző mozgásformák elsajátítása mellett sikerélményekkel gazdagodik. Ez döntő fontosságú lesz későbbiekben, mert a korábbi jó élményeik hatására önszántukból fogják keresni a sportot. Röviden: az iskolai testnevelésnek két célja van: megtapasztalni, hogy mennyire jó dolog a mozgás, és összerakni egy bizonyos mozgás-, és testkultúrát.
Mi a különbség a mozgáskultúra és a testkultúra között?
A mozgáskultúra egy sokoldalú „mozgástapasztalat-készletet” jelent, amelye beletartoznak a természetes mozgások, mint az ugrás, a dobások, vagy a futás, és az ezekből felépülő sportmozgások is. A testkultúra ennél több. Csak kiragadott példaként ide tartozik a szabályismeret, az egészséges életmód koncepciójának felfogása, a sportmozgások elveinek ismerete, a sporttörténeti ismeretek, és a sporteszközök felismerése is. Nem egy, és nem két ember van, aki nem tudja megkülönböztetni a kézilabdát a röplabdától, pedig ez ugyanolyan alapvető dolog, mint hogy meg tudjuk különböztetni a széket a foteltől.
Tehát a testnevelés több, mint szinten tartása egészségünknek és állóképességünknek?
Leginkább attitűd. Akkor működik jól, ha nem egy alkalomra szól, hanem összerakódik a gyermekben az a tapasztalat, amivel aztán felnőtt korában tudni fogja, hogy a minőségi élet fontos feltétele a mozgás. A testnevelő tanár feladata ezt megtapasztaltatni és megértetni a gyermekkel. Az én küldetésem, hogy az ehhez szükséges tudást átadjam a leendő testnevelő tanároknak és azt a hitet, hogy ezt a tanulókkal partneri együttműködésben érhetik el a legkönnyebben.
Mi a menete a testnevelés oktatásának első osztálytól az érettségiig?
Nagyon egyszerűen épül fel. Az alsó tagozat arról szól, hogy mindenféle mozgástapasztalatot szerezzen a gyermek. Olyan szituációkat kell teremteni, ahol ezerféle módon lehet mozogni, a lényeg, hogy tapasztalatot gyűjtsön. Ez még nem sportmozgás, úgy szoktuk nevezni, hogy természetes mozgásokat sajátít el. Nem is nagyon kell tanítgatni, hiszen minden gyerek lételeme a játék, a mozgás. A felső tagozat már más, itt elkezdjük megtanítani a sportmozgásokat: távolugrással, kislabdahajítással, labdavezetéssel, kosárlabdázással, és mással is foglalkozunk. Itt a hangsúlyt arra helyezzük, hogy a tanulók megismerjék a sportágak alapelemeit. A lehetőségekhez mérten a legtöbb sportágét, válogatás nélkül. Ez hasonlít arra, ahogy a kisgyermeket megismertetjük az ételekkel, majd kialakul a saját ízlése, ételpreferenciái. A felső tagozat az, ahol minden sportágat meg kell kóstolni. A középiskolában már saját sportági jellegzetességeinek megfelelően alkalmazzuk a sportmozgásokat. Például kosárlabdázunk a lehető legtöbb technikai elemet, a megfelelő taktikával felhasználva, hogy élvezetes játék alakuljon ki. Itt azonban már megvan a lehetőség, hogy a tanulók „kikerüljék a spenótot”. Arra törekszünk, hogy minden tanuló megtalálja azokat a sportágakat, amiket majd felnőtt korában is szívesen űz, és azokba gyakorolja be magát minél magasabb színvonalon.
Mi a véleménye a tantervben foglalt heti öt testnevelés-óráról?
Alapvetően egyetértek vele. A diákok elkezdenek gondolkozni azon, hogy miként legyenek egészségesebbek és fittebbek. Meg kell keresni azokat a személyes pontokat, amelyek sportra sarkallják a diákokat. Van, aki hajlékonyabb, van, aki erősebb szeretne lenni. Az egyénre szabás a legnehezebb a testnevelésben; megtalálni azt a területet, ami motiválja a diákot. Az öt testnevelésórával nincs semmi baj, de számos körülmény nehezíti. Például az infrastruktúra. És a testnevelés tanításában is szükség volna a módszertani megújulásra is.
Ön szerint mi lehetne a megoldás?
Tovább kell haladni azon a szemléletváltó úton, amely figyelembe veszi a XXI. századi iskolai testnevelés célját és ehhez igazítja az oktatás módszereit. Itt az iskolai testnevelés minden tavasszal felmérendő tesztrendszere, a Netfit lehet a segítségünkre, amelynek az a lényege, hogy az egyén egészségesen legyen fitt. A tesztrendszer tájékoztatja a tanulót arról, hogy aerob állóképessége, vázizomzatának ereje és hajlékonysága megfelelő-e az egészséges élethez. Szükség esetén konkrét javaslatokkal irányítja a tanulót a fejleszteni szükséges területekre, természetesen a testnevelő tanár támogatásával. Tehát, nem a csúcsok döntögetése az elsődleges cél a futásban (persze lehet az is), elég, ha a tanuló a szintjének megfelelő tempóban kocog. Az oktatás terén is hasonlóak az elgondolások: nem egymással összehasonlítva akarjuk teljesítményre sarkallni a tanulókat, csak saját magukhoz képest.
Ennek még egy vonulata van: a tanulószemléletű módszertan.
A legtöbb tantárgyban ma az a trendi, ha bevonjuk a diákokat a tanulási folyamatba. Az iskola azért tanít, hogy egy önjáró, autonóm ember kerüljön ki onnan, akinek van önálló véleménye. Ehhez képest a klasszikus iskolarendszer úgy működik, hogy a tanár megmondja a gyermeknek, hogy mit szabad csinálnia. Ilyen alapon nem várhatjuk el, hogy ha kimegy az iskolából, akkor saját döntéseket hozzon, amiért felelősséggel tartozik. Éppen ezért meg kell próbálni olyan módszereket bevezetni, amelyek gyakorlatilag rákényszerítik a tanulót a döntéshozatalra. Erre például jó lehetőség, ha projektekben gondolkozunk. Habár az iskolákban mindent tantárgyakra osztunk, a világ nem ennyire barázdált. A projekt ezt az egységet igyekszik megvalósítani; van egy témakör, és a tanulók megpróbálják azt többféle szemszögből körüljárni. A fő kutatási témám az, hogy miként működnek az ilyen fajta projektek a testnevelésben.
Mit tehetünk azokkal, akik hátrányosabb helyzetből indulnak? Ilyenek például az asztmások.
A tanárnak az a feladata, hogy megtapasztaltassa, megértesse a tanulókkal, hogy mindenkinek arra kell törekednie, hogy egészséges legyen, a saját kategóriáján belül. Nem egyforma a cél, és nem egyforma az értékelés. Rengeteg tudományos mérés létezik erre. Vegyük például a Cooper-tesztet, ahol az állóképességet egyéni pulzustartománnyal lehet mérni. Elképzelhető például az, hogy valaki gyakorlatilag végigsétálja a Cooper-idejét, de nagyobb pulzustartományban tudja ezt teljesíteni, mint a nála gyorsabb, aki végigszáguldotta a távot, ám a pulzusa nem érte el ugyanazt a tartományt. Nem lehet őket összehasonlítani: hiába futott jobb időt az egyik, nem biztos, hogy összességében jobban teljesített a másiknál.
Az elvárás a testneveléssel kapcsolatban az, hogy mindenkinek személyre szabott célokat határozzunk meg, és olyan értékelési rendszert alkalmazzunk, amitől reális értékelést kap a tanuló. Nem szokott problémát okozni, ha egy abszolút értékben gyengébben teljesítő gyerek jó értékelést kap, ha mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a teljesítménye mögött milyen nagy erőfeszítés és belefektetett munka áll. Ezeket kell egy kicsit nagyobb odafigyeléssel a testnevelő tanárnak menedzselni.
Június 20-tól Ön a Sporttudományi Intézet igazgatója. Melyek a legfontosabb személyes tervei?
Egyrészt, hogy tovább vigyem a Sporttudományi Intézet eddigi, magas színvonalú képzési munkáját és jó hagyományait, másrészt pedig a már említett módszertani megújulás támogatása. Nehéz úgy a tanulóközpontú módszertant oktatni, hogy hallgatóinknak gyakorlatilag nincs ezekről saját tapasztalata. Ezért az egyetemi tananyag átadásakor is törekszem a tanulóközpontú módszerek alkalmazására. Olyan helyzeteket próbálok teremteni, amelyben az egyetemisták a saját döntéseik alapján, akár egyéni utakon jutnak el a tudáshoz. A most megjelenő „Projekt a Testnevelésben” című könyvem is részben ezzel foglalkozik.
Mit tart az intézet legfontosabb feladatának?
Fontos feladatunk, hogy tovább építsük, erősítsük és fejlesszük a testnevelő tanár-gyógytestnevelő és egészségfejlesztő tanár szakpár képzési és gyakorlati hátterét, többek között azért is, mert ez a legnagyobb hallgatói létszámú szakunk. A sport- és rekreációszervezés szakon, valamint az edző szakokon a legnagyobb hangsúly már a képzés ideje alatt is a gyakorlaton és a leendő munkahelyekkel való aktív kapcsolat erősítésén van. Támogatjuk az új doktoranduszainkat is, szeretnénk, ha minél többen lennének, mert az intézetnek szüksége van a sport gyakorlatában és a sporttudományban egyaránt jártas fiatal kollégákra.