„A drogprevenció olyan, mint a foci: mindenki érteni vél hozzá”

Az ELTE-ről Hunyady György professzor úr volt az, aki meghatározó hatást gyakorolt rám a pályám kezdetén. A későbbiekben Buda Béla, aki a szakdolgozati témavezetőm is volt, szintén meghatározó befolyással bírt. Érdekes, hogy ők ketten nagyon különböző egyéniségek voltak, és nagyon különböző szakmai üzeneteket hordozott a tevékenységük. Ennek ellenére mégis ez a két emblematikus figura volt az, akik meghatározták az én későbbi szakmai pályafutásomat. 

Annyiban több az egészségfejlesztés, mint a betegségmegelőzés, hogy az egészségfejlesztés nem egy hiányra fókuszál. Hanem arra, hogyan lehet a mindennapi működésben olyan tudást átadni a megcélzott egyéneknek, hogy a boldogságukhoz ne legyen szükségük az egészséget károsító magatartásokra. A cél, hogy teljesebb életet tudjanak élni.

Egy Aron Antonovsky nevű szerző egy szemléletes példával illusztrálta ezt. Emberek sétálnak egy sebes sodrású folyó partján. Vannak olyanok, akik mindenáron meg akarják gátolni az embereket abban, hogy a folyóba pottyanjanak. Mások viszont megtanítják őket úszni. Talán így tudnám szemléltetni, mi is az egészségfejlesztés.

A tudományos kutatások szerint nehezen érthetik meg egymást a tudósok és a döntéshozók. Ez abból adódik, hogy különösen is Magyarországon, nagyon gyakran kontraszelekció érvényesül abban, hogy ki kerül államigazgatási pozícióba. A jól képzett értelmiségi idegenkedik az államigazgatástól. Kételkednek, hogy lehet-e hatást gyakorolni a szakpolitikai folyamatokra. Legjobb esetben interface jellegű embereknek kellene dolgozniuk az államigazgatásban. Olyanok, akik ismerik mindkét terület „dallamát”. Nem neked kell lenned a legjobb empirikus kutatónak, és nem neked kell lenned a legjobb stratégának, hanem mind a két területnek a működésmódját kell ismerni. Ilyen értelemben az én államigazgatási ténykedésem nem volt szerencsétlen, hiszen jól ismertem a tudományos világ és a szakpolitikai világ dallamát is, és igyekszem alkalmazkodni hozzá. Nem eleve kudarcra ítélt a kutatók és a döntéshozók kapcsolata, de a napi gyakorlatban nagyon nehéz az érdemi kommunikáció. A kutató ugyanis úgy érzi, hogy nemtelen kompromisszumot köt, a döntéshozó pedig időpocsékolásnak tartja a tudományos tevékenységet.

A prevenció olyan, mint a foci és a gyermeknevelés. Ehhez a két dologhoz mindeki ért, és azt hiszi, hogy ehhez nincs szükség szakértelemre.

Hiszen van a józan paraszti ész, ami majd megoldja a dolgokat. Azt gondolják sokan, hogy a büntetés, a megfélemlítés, a leállt droghasználók bemutatása az eredményes prevenció kulcsa. A kutatások szerint azonban másra van szükség. Egyfelől egy multidiszciplináris szakértelemre, a szociológiai, pszichológiai, pedagógai és addiktológiai tudás egyvelegére. Másfelől ezt a tudást folyamatosan egy módszeres tervező folyamat eredményeként kell a gyakorlatba átültetni. Nagyon sok elméleti tudás van arról, hogy mi működik, de a napi gyakorlat nem a bizonyítékokra támaszkodik, hanem az ún. józan észre. Pedig egy beavatkozás eljárásrendjének megtervezése fontosabb, mint hogy tartalmilag mik az elemei. Vegyük például a táplálkozási piramist: 15 éve még azt gondoltuk, hogy nem szabad tojást enni és tejet inni, ma már nem így vélekedünk. Bár a piramis tartalma változott, maga a piramis maradt. A tudomány állandóan felülírja magát tartalmi kérdésekben, de eljárásrendi kérdésekben ez sokkal ritkább.

Önmagában az nagy eredmény volt, hogy létrehoztunk egy a szakmai minőséget biztosító intézményt, ami korábban nem létezett. Szintén érdemünknek érzem, hogy a civil szervezeteket szavazati joggal bevontuk a döntéshozásba, amivel Európában is egyedülállóan haladók voltunk. Fontos eredmény volt még a Szociális Törvény módosítása. Ennek kapcsán például törvénybe foglaltuk, hogy a tűcsere mint ártalomcsökkentő tevékenység, legális. Ezenkívül jelentősen megnöveltük a szakterület pénzügyi támogatását, ami persze nem volt elegendő, de a korábbi helyzethez képest sikerült megkétszerezni azt.

Nem minden hallgatónk lesz klinikus. Sokan mennek majd iskolába, munkahelyekre, önkormányzatokhoz vagy pedagógiai szakszolgálatba dolgozni. Ott nem csak individuális tanácsokat fognak adni, de az is feladatuk lesz, hogy beavatkozásokat kell kimunkálniuk egy probléma megoldása érdekében. Ez az a kurzus, ami dedikáltan ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. A kurzus megmutatja, hogy a karunkon megszerzett rendkívül jó minőségű elméleti tudás hogyan fordítható át a gyakorlatba. A komplex intervencióknál mindig nagyon fontos az értékelés. Az órákon a hallgatók megtuthatják, miként lehet megteremteni az intervenció-tervezés és értékelés közötti átjárást. A klinikai és egészségpszichológia szakirányon a külföldi diákoknak is tanítom ezt a kurzust, illetve az idei évtől kezdve a tanácsadó szakpszichológus képzésen is. Mindig a hallgatók által hozott problémák alapján döntjük el, hogy a kurzuson milyen pilot beavatkozást fogunk kidolgozni. 

Például az, hogy miként lehetne megalapozottan, nem elefántcsonttoronyban üldögélve kialakítani a zűrzavaros társadalmi problémák kezelését szolgáló szakpolitikák értékelését. Úgy, hogy az ne csak egyedi programok értékeléséből álljon, hanem valóban egy komplex beavatkozás-rendszernek az értékeléséből. Egy másik terület, ami egyre inkább foglalkoztat, az aktív és méltóságteljes öregedés kérdése, ami egy nagyon szép fogalom, de a gyakorlatban - főleg Magyarországon - egyáltalán nem létezik. Szintén nagyon érdekel, hogy miként lehet minőségfejlesztési kritériumokat meghatározni a prevenciós rendszerek működéséről. Ezenkívül még számos más kérdés is foglalkoztat, hiszen a tudományos pályája kezdetén az embert sokminden érdekli, aztán többnyire rááll egy bizonyos irányra. A pálya későbbi szakaszában aztán ismét nagyon sok új kérdés kezdi el foglalkoztatni.

Az interjút készítette Sárosi Péter, az ELTE PPK doktorandusza