Nyitottsággal és szenzitivitással a végzettség nélküli iskolaelhagyás ellen – Interjú Szivák Judittal

Az EFOP 3.1.2 egy, az Európai Unió által támogatott, több egyetem közreműködésében megvalósuló projekt az EU 2020 stratégia keretein belül. Fő célja, hogy 10% alá csökkentsük a végzettség nélküli iskolaelhagyást. Magyarországon ez a szám jelenleg magasabb, bár sokszor nehéz pontos számokhoz jutni. A végzettség nélküli iskolaelhagyás nem csak az oktatási rendszer kérdésköre. Természetesen van benne része, de valójában egy nagyon összetett, főként gazdasági és társadalompolitikai jelenségről van szó. Lehet tudni, hogy melyek azok a rétegek, amelyek körében sokszor már az iskola megkezdésének pillanatában megjósolható egy kudarcokkal teli karrier. A végzettség nélküli iskolaelhagyás Európa-szerte jellemző, nyilván eltérő százalékokban, de egy valamiben Magyarország vezet az EU-n belül. Ez nem más, minthogy milyen mértékben, és milyen korán dőlnek el tanulói sorsok, amik mögött általában szociokulturális és szocioökonómiai okok állnak. Az a köznevelési rendszer, amelyik képes az egyéni tanulási utakat figyelembe venni és támogatni, már sokat segít az esélytelenek felzárkózásában.

 

Gyakorlatilag egy prevenciós programot dolgoztunk ki, amely a pedagógusok továbbképzésében gondolkodik. Megpróbáljuk nyitottabbá és szenzitívebbé tenni a tanárokat, valamint felkészítjük őket arra, hogy mi is a teendő, ha ilyen helyzettel találják szemben magukat. Magyarországon hozzávetőlegesen harmincezer pedagógust érint a projekt, ezen belül pedig csak az ELTE közel tízezer pedagógussal foglalkozik. Idén már mintegy kétezer pedagógust képeztünk. Karunk számára kiemelkedő jelentőséggel bír az, hogy az EFOP 3.1.2-ben az ELTE a legnagyobb képzőhely: nemcsak Budapest, hanem Győr-Moson-Sopron, Vas, Veszprém megye tanárai is a mi képzéseinken vesznek részt. 

 

Szeretnénk minél több tanárt megszólítani, és bevonni a továbbképzésbe. A remélt célunk a tízezer-ötszáz pedagógus. Fontos lenne, hogy egy-egy iskola tanárainak 80%-át bevonjuk a projektbe.  A másik nagy siker természetesen az lenne, ha azt látnánk, hogy az iskolák és a kollégák használják, továbbfejlesztik, beépítik a tanultakat a mindennapjaikba, elkezdenek másként gondolkodni a tanulási kudarcokról.

 

Az önszabályozó tanulásban hiszek, tehát a gyerekeknek is megvan a maguk felelőssége a saját tanulásukhoz kötődően, de semmiképpen sem oldja meg a problémát, ha olyan elhárító mechanizmusokat használunk, minthogy a „gyerek lusta”. Valami történt azzal a gyerekkel, hogy olyanná vált, amilyenné. A problémák hátterében legtöbbször szocioökonomiai és szociokulturális folyamatok állnak. Ezek alapegysége a család, ahol megjelenik a szegénység vagy az iskolázatlanság, mindez azonban nem csökkenti, hanem éppen erősíti a köznevelési rendszer felelősségét.

A tanulás képesség, amely tanulható. Léteznek fontos érzelmi és motivációs összetevői, amelyek elsőként a család közvetítése által formálódnak, viszont a tanulási képesség terén a köznevelési rendszer tudja a legnagyobb segítséget adni, külön kiemelve az első éveket. Ebben a szenzitív időszakban kell elsajátítani és megszeretni a tanulni tudást. Ez azért is különösen fontos, mert akik ezt nem tanulják meg, azok a felsőtagozat szaktantárgyi struktúrájában teljesen elvéreznek. A tanulás tanításának a jelenlegi tanári kompetencia-listában nincs kiemelt helye.  Az egyik legnagyobb veszély a XXI. században az lehet, hogy egyre kevesebben sajátítják el a tanulás képességét. Az ELTE ennek tekintetében is nyújt valami különlegeset, ugyanis talán egyedülálló az országban az, ahogy tanárképzésünkben mekkora hangsúlyt fektetünk az adaptivitásra és az egyéni tanulási utak támogatására. Remélem, hogy a nálunk végzett pedagógusok ezáltal is kapnak egy kis pluszt.

 

A neveléstudomány azért csodálatos diszciplína, mert a segítségével megérthetjük az egyik legfontosabb intézményrendszert, az iskolát, és hozzájárulhatunk a magunk eszközeivel, hogy a következő generáció jobb esélyekkel induljon az életben. Egyrészt ez okoz örömet, ám oktatóként az egyik legnagyobb élmény a tudományos utánpótlással és a hallgatóimmal való közös munka egy inspiráló, azonos értékeket valló szakmai közösségben. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen mind érzelmileg, mind pedig szakmailag tapasztalom, látom a befektetett munka eredményét.

Büszke vagyok a karunkra, hiszen az innováció-kutatás egyik legkiemelkedőbb szakmai csoportja a PPK-n működik, Halász Gábor professzor vezetésével. Az ő munkásságuk hazai és nemzetközi körökben is elismerést vívott ki magának. Annak ellenére, hogy a PPK egy viszonylag kis kar, itt egy frissen gondolkodó, jövőbe tekintő közösség jött létre, ahol egyrészt a vezetés részéről is megvan a támogatás, másrészt a kollégákra is jellemző az innováció-központúság. Tény, hogy Magyarországon a neveléstudomány, a sporttudomány és a pszichológia területén is jelentős nagyhatalomnak számít a PPK.  Számos olyan specializációt és szakirányú továbbképzést hirdettünk az elmúlt években, amelyek egyedülállóak és innovatívan hatnak a kutatásokra is.

 

A reflektív gondolkodást korábban alapvetően a problémamegoldó gondolkodáshoz kötöttük, ám mára új értelmezést nyert a fogalom. Ha nagyon egyszerűen akarnám meghatározni, akkor a reflektív gondolkodás olyan folyamatosan működő, önmagunk tevékenységét elemző gondolkodás, amelynek az a célja, hogy fejlődjünk az élet legkülönbözőbb területein. Bármely emberi probléma megoldásakor találkozhatunk vele, például ha megpróbáljuk megérteni a történéseket egy adott szituációban. A pedagógusképzésben mindez úgy jelenik meg, hogy igyekszünk minden kurzusba reflektív elemeket beépíteni. A PPK-n kifejezetten reflektív tanárképzés működik, amelyre büszkék vagyunk, ugyanis egy nemzetközileg is kipróbált modellt adaptáltunk a képzési rendszerbe. Bátran állíthatom, hogy minden kurzusunk tartalmaz reflektív elemeket, ami a gyakorlati órákon még hangsúlyosabb, többek között a félév végi zárófeladatok miatt is, amelyek mindig igényelnek bizonyos fokú reflektivitást.

Minden pálya presztízsének vannak történelmi okai és a várható jövedelemhez köthető elemei. Bizonyos, hogy amíg nincs egzisztenciális biztonság, addig ez egy akadály lesz a pálya presztízsének növelésében. Ezenkívül azonban nyilván fontosak a munka jellemzői is. Milyen és mekkora terheléssel jár egy munka, milyen lehetőségek vannak az előmenetelre? Kifejezetten jelentős tényező az autonómia. Azok a hivatások, amelyek biztosítják az autonómiát, mindig magasabb presztízsűek. Ma a pedagógusi pályán erősen problematikus a pedagógusi autonómia, ami egyáltalán nem független az intézmények autonómiájának sérülésétől. Talán kevéssé szoktuk hangsúlyozni, de fontos presztízselem egy pálya alkotó jellege is, amely mindig vonzó és megtartó szempont. 

 

Nem, mi pont az ellenkezőjét látjuk. Az elmúlt években évente 5-600 hallgató nyert felvételt tanárképzésre az egyetemünkre, amelyről tudni kell, hogy az ország tanárképzésének több mint 10%-át szervezi és valósítja meg. Természetesen más kérdés, hogy végül mennyien maradnak a pályán. Erre vonatkozóan még nincsenek adataink, mivel az osztatlan tanárképzés egy fiatal rendszer, de azt elmondhatom, hogy a jelentkezők száma nem csökken.

 

Talán nem is a pályaelhagyás a legnagyobb probléma, hanem inkább a pályaelöregedés. Ez a jelenség azonban nemcsak Magyarországon van jelen, több ország is küzd hasonló gondokkal. Sajnos az óra ketyeg, a visszaszámlálás elindult. A jelenlegi pedagógustársadalmat bemutató korfákat tanulmányozva azt láthatjuk, hogy körülbelül tíz év múlva a pedagógusok fele elkezd kiáramlani a rendszerből, azaz nyugdíjba megy. Ez hatalmas szám. Akkora, amelyet az addig a rendszerbe belépők egészen biztos nem fognak tudni pótolni. Jelenleg ennek a jelenségnek a kezelése kell, hogy legyen az oktatást irányítók egyik legfontosabb feladata. Fel kell készülni erre a helyzetre, és muszáj valamilyen jogi, financiális megoldást találni, amivel valamelyest enyhíteni lehet a kárt. Ha ez nem történik meg, akkor önmagában nemcsak a tanárok száma fog csökkenni, hanem a rendszer szakos ellátottsága is vészesen alacsony lesz.

 

Milyen tervei vannak a közeljövőre? 

Az már most világosan látszik, hogy nem fogunk unatkozni! Természetesen kiemelt szerepet élvez az EFOP 3.1.2 projekt szakmai irányítása, valamint a Neveléstudományi Intézetben elnyertünk egy kutató kezdeményezésű NKFIH témapályázatot (volt OTKA) is, amely a pedagógusok szakmai fejlődéséhez kötődik. Ezeken túl pedig még egy, éppen mostanában befejeződő pedagóguskutatás szakmai kötetének összeállításán is dolgozunk; tehát, a következő pár év kutatási lehetőségei jól láthatók.