„Ebben a tudományban nincs 100%” - Beszélgetés Mérő Lászlóval

Gyakran csak azon veszem észre magam, hogy érdekelnek egyes dolgok, olvasgatok, keresem azokat az embereket, akik egy adott témával foglalkoznak, vagy ők keresnek engem. Sosem volt bennem olyanfajta elhivatottság vagy irányultság, hogy tudjam, mit akarok, és merre tart a következő, akárcsak tíz évem.

Nem véletlen, de egyik sem volt kiszámítható olyan értelemben, hogy miért voltam akkor és épp ott én, vagy az, akivel beszélgettem, netán miként került a kezembe egy könyv. Ez egyrészt nem véletlen, másrészt nem tudom előre megmondani, hogy mikor mi fog „beakadni”.

Aki ma tanul valamit, az nagy valószínűséggel húsz év múlva valami mást fog csinálni. Abból, amit most tanul, alig fog valamit használni. Erre akaratlanul is személyes példa lettem, bár az én korosztályomban ez még nem jellemző. De részemről ez sem tudatos. 

Nagyon szeretek tanítani. Egyrészt a húszéves korosztályt szeretem, velük találom meg a hangot, velük tudok szót érteni. Előttük tudok úgy megjelenni, mint tanár. Itt vannak azok, akik ugyanolyan értelmesek, mint én voltam húszévesen, csak most húszévesek. Másrészt úgy érzem, tudok olyat mondani nekik, amit biztos, hogy egy az egyben nem használnak, mert más a helyzetük, mások a problémáik, de érdekes lehet számukra. Ezt szeretem, élvezem, és úgy tűnik, hogy ez kölcsönös. 

Például, hogy a diák ne csak pszichológiára használja, amit tanult, hanem a legváratlanabb helyzetekben ismerjen fel olyan mintázatokat, amiket máshonnan tud, ismerje meg belőlük, hogy mi lesz az adott helyzet kimenetele. A kívülállók azt szokták hinni, hogy egy pszichológus azt tanulta meg, miként lásson bele a másikba. Dehogy lát bele! Csak van egy csomó modell a fejében, mert azt viszont tanulta, és látja, hogy milyen kifutása lehet egy helyzetnek. Ha elmondja, az segíthet a másik embernek, hogy tudatosan döntsön. 

A pszichológusok közül kissé kilógok, de alapvetően senkit sem érdekel, hogy matematikus a tanult szakmám, műszaki tudományokból doktoráltam. Azt azért mindenki érzi, hogy nem a pszichológia az anyanyelvem. Mintha Svédországban élnék, mondjuk 35 éve: jól beszélnék svédül, de éreznék, hogy nem ez az anyanyelvem. Közvetlenül sosem használok semmit, ami matematika vagy mérnöki tudomány lenne, de mégsem pszichológus módra gondolkodom. Még azt sem mondom, hogy matematikus-pszichológus lennék, mert az nem vagyok, a matematikát és a pszichológiát így együtt nem használom. Gyakori a többszakmájú emberek között az olyan katonazenész, aki zenésznek katona, katonának zenész. Igyekszem ezt elkerülni. Ha pszichológiával foglalkozom, akkor pszichológiát csinálok, legfeljebb másfajta szemlélettel, ha meg matekot, – mostanában ritkábban – akkor meg egyáltalán nem vagyok pszichológus. 

Két eset van: amikor pszichológusokat és amikor mérnököket tanítok. Amikor mérnököknek vagy közgazdászoknak tanítok pszichológiát, akkor számukra pont az az érdekes, hogy olyan nyelven tudok megszólalni, amit értenek. Tapasztalatból tudom, hogy egy mérnökembert arról kell meggyőzni, hogy ha mégy az utcán, és a fejedre esik egy tégla, akkor lehet, hogy te is tehetsz róla. Pszichológiai tény, hogy nagyon sok dolgot nem veszünk észre, amit nem akarunk. Ezért lehet, hogy volt néhány olyan előjel, amit észrevehettél volna, de elfojtottad, elnyomtad magadban. Egy pszichológust éppen az ellenkezőjéről kell meggyőzni: hogy mégy az utcán, fejedre esik egy tégla, és elképzelhető, hogy tényleg nem tehetsz róla, lehet, hogy tényleg rosszkor voltál rossz helyen, semmilyen elfojtás nincs benne. Ez alapvetően más, másképp kell tanítani egy mérnöknek pszichológiát vagy egy közgazdásznak, és egy pszichológusnak. 

Van különbség, de nem annyira mélyen, mint gondolnánk. Rendszeresen tapasztalom, hogy amihez nem matematikai tudás kell, de absztrakt gondolkodás igen, abban semmivel sem rosszabbak a pszichológushallgatóim, mint a mérnökhallgatóim. Matekban már igen, többségük ugyan ötösre leérettségizett, de kevesen szeretik igazán. 

A középiskolai matek nem arra való, hogy szeressék. Egyrészt, a pályaválasztásban segít, hogy később az menjen reálszakra, aki el tudja azt végezni. De akinek tehetsége van hozzá, annak magától megy, tanulni sem kell, viszont aki nem tehetséges hozzá, annak a legjobb alkalom például arra, hogy megtanítsuk neki, hogy bizonyos kérdésekre csak bizonyos válaszok fogadhatók el. Ezt meg tudom tanítani magyarral is, biológiával is, történelemmel is, de matekkal a legkönnyebb. Ám amivel ezt a gondolatot megtanítom, azt meg fogják utálni. Alapvetően erősen liberális gondolkodású vagyok, de azt gondolom, hogy bizonyos dolgokat azért meg kell tanulni. Egy tanár éppen azért nem lehet szélsőségesen liberális, mert tudja ezt. Csakhogy szélsőségesen autoriter sem lehet, mert tudja, hogy azt, amit tőle tanultak a diákjai, hallgatói, azt mindenki másra fogja használni, nem lehet megtanítani, mit és hogyan használjanak. 

Igen. Persze nem mindenki, minden alól van kivétel. A pszichológiában az volt számomra a legnagyobb tanulság, hogy ebben a tudományban nincs 100%. Én tanárként először azt hittem, hogy nem kedvelem a tipikus, mindent megtanuló eminens gyerekeket, de arra jöttem rá, hogy ők is sokfélék. Volt olyan hallgatóm, aki köztársasági aranygyűrűt kapott, annyira nem volt soha más jegye, mint az ötös. Ő például bármihez, amit meg kellett tanulnia, azzal a kérdéssel fordult, hogy „vajon miért csinálták így nem buta emberek?” Borzasztó nehezen mondta ki bármiről, hogy ez butaság. Mire viszont kimondta, addigra jobban tudta, mint bárki más. Ez is egyfajta eminens attitűd, de nagyon tiszteletreméltó. 

Minden hazai egyetemen van egy-két nagy tanáregyéniség, de az ELTE-n mondjuk húsz is található egy szakon. Tehát ha valaki velem nagyon nem jön ki, az levizsgázik hármasra, megszívja a fogát, hogy szemétláda vagyok, de megy tovább, és talál olyat, akivel kijön, pályára tud állni. Tanuljon annyit, hogy ne tudjam kirúgni, az nem nehéz, akár ötöst is kaphat. Nem fogja szeretni az anyagot, és engem sem fog szeretni. De ezzel nincs semmi baj, mert megtalálhat egy másik, színvonalas professzort vagy nívós közeget, pályát. Ezért is gondolhatom azt, hogy nekem nem kell mindenkinek tetszeni, és nekem sem kell, hogy mindenki tessen. 

Néha hasznos lehet a műszaki vagy matematikus szemlélet. Mert így ahelyett, hogy az érdekelne, hogy mitől működik valami, az érdekel, hogy mi az, ami működik. Nem azért tudunk megszerelni egy autót, mert ismerjük a betegségeit, hanem azért, mert tudjuk, hogy működik. Egy közepes szerelő a típushibákat, „betegségeket” tudja megcsinálni. Ez műszaki szemlélet, műszaki modell. Általában pszichológia szakra az megy, akit a beteg ember érdekel. Na, engem ez első perctől kezdve masszívan nem érdekelt. Eltartott pár évig, amíg ezt ki is mertem mondani, mert nem divat.

Nagyjából ott a helyünk a rangsorban, ahol vagyunk, tehát az ELTE esetében az 501-600. helyezés körül, van, amiben jobbak vagyunk (matematika: 150-200), s nyilván sok mindenben rosszabbak. A legelsőkkel nem tudunk versenyezni. A PPK immár a 201. és a 300. között található. Azokkal az egyetemekkel, amelyek csak néhány hellyel vannak előttünk szinte csak pénz kérdése konkurálni, ugyanakkor az egyetemi embert nemcsak pénzzel lehet és kell fizetni. 

Minden valamirevaló egyetemi tanárt jobban lehet motiválni szabadsággal, mint pénzzel, és a szabadság azt jelenti, hogy többet dolgozik, mert olyan témán munkálkodhat, aminek látja értelmét. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy ezt a szabadságot itt az ELTE-n mindig megkaptam. 

Én ebből a tudomány című „iparágból” nagyjából kiiratkoztam. Nem azért, mert nem tartom fontosnak; nagyon is fontosnak tartom. Csak úgy érzem, hogy megadtam a császárnak, ami a császáré és mással szeretek foglalkozni. Úgy gondolom, hogy az egyetemi ember csináljon tudományt, de másfelől tanítson is például. Persze, hogy meg kell tanítanom mondjuk a kilátás-elméletet, de ehhez először is ébren kell tartanom a hallgatóságot. Én ezért bármit megteszek, hülyéskedek, bukfencezek, ha az kell. Alvó embernek ugyanis nem tudok megtanítani semmit. Ez a tanári hozzáállás. Egy tudós azt mondja, hogy van, akit érdekel, amit mond, akit viszont nem, az elalszik. De nem gondolom, hogy mindenkinek olyan órát kell tartania, hogy ne aludjanak el a hallgatók. 

Az oktatók nagy része kiírja a maga műhelymunka-témáját, ami úgy néz ki, hogy amit kutat, ahhoz lehet csatlakozni. Én vagyok az a része az infrastruktúrának, ahova akkor fordulhatnak a hallgatók, ha meg tudnak győzni, hogy érdekes, releváns a témájuk. Rosszul járnak abból a szempontból, hogy nem fognak tőlem irányt vagy szakirodalmat kapni, hogy mások mit csinálnak, viszont a módszertant a többieknél szigorúbban fogom megkövetelni. Pont azért, mert ha olyat csinálnak, amit más nem, akkor azt tisztábban kell tenni. Jó eséllyel egy fél jeggyel rosszabbat kapnak, mintha csak beszállnának egy kutatásba, de érdekes módon ez nem szokott baj lenni, ezen nem sértődnek meg. Nincs saját módszerem, megnézem, hogy mit akar a hallgató csinálni, és ha egy szigorú, külföldi szakfolyóirat bírálója lennék, akkor mit mondanék rá. Nem magamban vagyok érdekes, hanem, hogy az ELTE PPK-n van ilyen oktató is. Máshol kevesebb a változatosság.