Ettől lehet jobb a tanárképzés – A PPK-s recept

„A PPK tanárképzésének a legnagyobb ereje, hogy koherensen vallunk közös értékeket, és azonos célok mentén gondolkodunk” – emelte ki Rapos Nóra, egyetemi docens, az ELTE PPK Neveléstudományi Intézetének oktatója, a Magyar Rektori Konferencia Pedagógusképzési Bizottságának elnöke és az MTA Pedagógiai Tudományos Bizottságának titkára abból az alkalomból, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma Apáczai Csere János-díjjal tüntette ki.

Miért kapott Apáczai-Csere János díjat? Milyen munkát ismertek el most ilyen magas szinten?

Ezt a kitüntetést a felsőoktatás területén a pedagógusképzésben végzett tevékenységért adják. Szerintem a díj nem személyre szóló, hanem annak a csapatnak az elismerése, amely a Neveléstudományi Intézetben velem együtt a tanárképzés megújításáért dolgozik. Nálunk sokan megfeszítetten küzdenek a pedagógusképzés fejlesztéséért; kutatásokat végeznek, a sokadik képzési programot írják, előkészítenek szakmai anyagokat, mint például három évvel ezelőtt a TÁMOP kapcsán az osztatlan tanárképzés gyakorlati rendszerének kidolgozása.

Kik érintettek ebben a munkában a PPK-n?

A teljes intézet, de számomra, személyes okok miatt is meghatározó két kutatócsoport, akik szervesebben kapcsolódnak, például a most alakuló Pedagógusképző Kutatócsoport.  

Szóba került a tanárképzés megújítása. Hogyan hat az itteni munka konkrétan a tanárképzés változására Magyarországon? Mi az, amit a PPK tesz a magyar tanárképzés jobbá tételének érdekében?

Továbbra is az ELTE a hazai tanárképzés legnagyobb intézménye, egyrészt számszerűségében, másrészt azért, mert a területen komoly kutatások folynak. Nálunk is vannak olyan kollégák, akik részt vesznek az országos szakmai egyeztetésekben, például az Magyar Rektori Konferencia Pedagógusképzési Bizottságában, és a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Tudományos Bizottságában. Jelen vagyunk a hazai szakmai fórumokon, s egyre inkább a nemzetközi diskurzusokban és ennek nagyon jelentős szerepe van. Azt látni kell, hogy a PPK a tanárképzésnek tartalmilag egy szeletét gondozza csupán és a Tanárképző Központ az, amely ennek a koordinálójává vált az egyetemen. A mi szerepünk ebben a dologban talán az, hogy a korábbi hagyományokra és szakmai apparátusra építve mind a kutatásban, mind a szakmapolitikai egyeztetések terén nagyon erősen jelen tudunk lenni. Fontos azonban, hogy új erővel jelenjünk meg, mert a nagyság és a hagyományok nem elég a továbblépéshez.

Mit szeret ebben a munkában leginkább? Mi az, ami személyesen örömet okoz?

Mindenkinek van olyan területe, ahol megszállottként tud működni.  A tanárképzést olyan területnek látom, amelynek a társadalmi jelentősége meghatározó. Sorsdöntő, hogy miként hogyan gondolkodnak a leendő tanárok arról, hogy milyen módon tanítanak gyerekeket, hogyan gondolkodnak a tanulásról, mit tartanak fontos értéknek: a demokráciát, az elfogadást, a másik tiszteletét? Az hogy milyen világban fogunk élni a jövőben, nagyrészt azon múlik, hogy milyenek a tanárok, akik kikerülnek a tanárképzésből. Hiszek benne, hogy vannak olyan kollégák, akikhez eljutnak azok az üzenetek. Roppant fontos dolognak tartom, hogy az intézeten belül létezik olyan elvi alap, amelyet mi közösen vallunk, és az a PPK tanárképzésének a legnagyobb ereje, hogy koherensen vallunk közös értékeket, és közös célok mentén gondolkodunk. Ebben az Iskolapszichológia Tanszékkel való együttműködés is nagyon fontos tényező, mert egyedül nem menne.

Milyen személyes tervei vannak a munkában?

Lezárni a jegyeket [nevet]. Bízom benne, hogy az NKFIH-pályázat, - melyet több teammel készítettünk elő, Halász Gábor vezetésével - pozitív fogadtatású lesz, ez egy olyan bázist adhat a tanárképzésről, illetve a pedagógusok tanulásáról szóló kutatásnak, amely országosan érvényes adatokat, eredményeket hozhat. A másik fontos dolog, hogy hatást tudjunk gyakorolni a szakmapolitikára, annak érdekében, hogy megváltozzon a kép a pedagógusok tanulásáról.  Ha ezt sikerülne megérteni, mind a képzés, mind a továbbképzés strukturális és tartalmi rendszere is megváltozhatna.

Milyen konkrét változásokra gondol?

Ma egy pedagógusnak 120 órás továbbképzésen kell részt vennie hétévente, ha akarja, ha nem. Pedig a tanulás már nem egy kívülről jövő formális keretek között zajló folyamat csupán, hanem sokkal inkább szakmai műhelyekben, horizontális, egymástól való tanulásra építő, vagy a szervezeti szempontokat jobban figyelembe vevő közös tanulás. Nyilván ha ez így van, akkor a pedagógusképzésnek is sokkal erősebben kellene az erre való felkészítésre reagálni, a továbbképzésnek pedig gyökeresen át kell alakulnia. A tanárképzés kapcsán pedig abban bízom, hogy feloldódnak azok az ellentétek, hogy a diszciplináris tudás vagy a pedagógiai tudás a fontosabb. Remélem, hogy kialakul egy olyan képzési struktúra, amely alapnak tekinti e területek kiegyensúlyozottságát, és elfogadottá válik ezeknek a területeknek a kiegyensúlyozottabb egysége.

ppk.elte.hu