Interjú Szemerszky Renátával Bolyai-ösztöndíja kapcsán
2016-ban a Pedagógiai és Pszichológia Kar öt oktatója, Aczél Balázs, Kende Anna, Kálmán Orsolya, Szemerszky Renáta és Mészáros György kapott kutatásainak támogatására Bolyai-ösztöndíjat. Interjúsorozatunkban velük beszélgetünk. Elsőként Szemerszky Renáta, az Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézet oktatója mutatkozik be, aki az ösztöndíj segítségével az elektromágneses túlérzékenység témájában végezhet kutatásokat.
A Bolyai-ösztöndíj kapcsán beszélgetünk egymással. Mire használod ezt a támogatást?
Az elektromágneses túlérzékenység a doktori tanulmányaim lezárása óta a kutatási témáim körében meglehetősen perifériára szorult, leginkább saját érdeklődésből, belső motivációból tanulmányoztam. Az Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetben dolgozom, így elsősorban sportplacebóval, terhelésélettani vizsgálatokkal foglalkozom, illetve különböző sportágak fiziológiás jellemzését végzem. Az elektromágneses túlérzékenység a doktori témám volt. Nagyon szeretem, ebbe az irányba vagyok motivált leginkább, de idő és anyagi források hiányában csak korlátozottan tudtam ezzel foglalkozni. Jó, hogy sikerült a Bolyai-pályázaton keresztül legitimitást nyerni ennek a kutatási vonalnak, így „legálisan” szánhatok rá sok időt.
Azt mondod, hogy a te munkásságodban periférián volt ez a téma, ugyanakkor pedig a mainstream forrásokban ennek kapcsán olvastam rólad.
Hogyan tudod kezelni, hogy nem mindig az a legérdekesebb mások számára, ami belőled, a te munkádból a legtöbb?
Három éve kezdtem foglalkozni a sportplacebo és terhelésélettani vonallal, idő, amíg ebben a témában is lesznek látható eredményeim. Az elektromágneses túlérzékenységgel kapcsolatban igyekeztem kerülni a nyilvánosságot. A szakirodalomban leírt tény, hogy minél többet hangoztatják a médiában, online felületeken, annál elterjedtebb lesz az érzékenység a lakosság körében is. Pár éve azt a tanácsot kaptam egy tapasztalt kutatótársamtól, hogy emiatt óvatosan bánjak a témával.
Ez egyfajta tudatos felelősségvállalás a részedről?
Szeretném a tudásomhoz mérten minél felelősebben kezelni a témát és a vizsgálatokat. Amellett, hogy izgalmas tudományos szempontból, hogy mi lehet a jelenség hátterében, fontos számomra, hogy van gyakorlati vonatkozása is. Az elmúlt két évben nagyon súlyos elektromágneses túlérzékenységgel élő embereket vizsgáltunk, akik útmutatást szerettek volna kapni arra vonatkozóan, hogy hogyan enyhíthetnének a szenvedésükön, az életminőségüket jelentősen rontó tünetekein. Mivel a hagyományos orvoslás keretei között lényegében sosem találnak specifikus szervi okokat a probléma mögött, ezért ezek az emberek sok elutasítást, megbélyegzést élnek meg. Kezdetben bizonyosan hittem, hogy tudok nekik segíteni azáltal, hogy feltárom a kiváltó okokat. Sajnos, a gyakorlatban derült csak fény arra, hogy mennyire összetett és érzékeny problémáról van szó, ezért a segítségnyújtás is sokkal korlátozottabb és nehezebb, mint azt gondoltam. Bízom azonban benne, hogy a módszertan csiszolódásával és a kutatócsoportunk bővülésével mind jobban tudjuk majd támogatni az érintetteket.
A velük való kapcsolattartás, a sok beszélgetés alapján már azt sem érzem bizonyosnak, hogy helyes, ha a téma kutatói elbújnak a szakcikkek láthatatlan világába. Több vizsgált személyünk is panaszolta, hogy a sajtóban csak a populáris médiában terjedő szenzációhajhász információkat találják meg, és nem jutnak hiteles, megbízható tényekhez Magyarországon. A pályázat keretében a kutatások mellett vállaltam egy magyar nyelvű összefoglaló monográfia elkészítését is a témában.
Össze tudnád foglalni, hogy pontosan mi a témád, mi az, amit az elektroszenzitivitás kapcsán vizsgálsz, mi az a tudományos alap, amire támaszkodni tudsz?
Az, hogy az elektromágneses sugárzás hatással van az élő szervezetekre (legalábbis egy bizonyos dózis fölött), tudományos módszerekkel megfelelően vizsgált és leírt jelenség. Az elektromágnesesség nagyjából fél évszázada lépett be az életünkbe, azóta az elektromágneses terhelésünk folyamatosan emelkedik. A főként idegrendszeri változások, amelyeket e terek és sugárzások okoznak, a tudományos vizsgálatokban olyan rövid idejűnek, átmenetinek bizonyulnak, amit azonnal kompenzál, kivéd a szervezetünk, ezért ezek elvileg nem is vezetnek betegséghez, tünetekhez. Az elektromágneses túlérzékenység kapcsán a kérdés azonban az, hogy létezhetnek-e olyan személyek, akik valamiért sokkal érzékenyebbek erre, akik szervezete valami miatt nem tud kompenzálni. Lehet emögött genetikai háttér, esetleg az átlagostól eltérő anyagcsere, élettani folyamatok. Az is elképzelhető, hogy egy tartós, stresszel teli élethelyzet következtében legyengül az immunrendszerük, és a szabályozó rendszereik (hormonrendszer, idegrendszer) is érzékenyebbek lesznek a külső hatásokra. Mindez azonban csak feltételezés, és a kutatási eredményeink alapján az esetek mögött mindig összetettebb – a test és lélek bonyolult kölcsönhatásaiból felépülő – folyamatok állnak.
Tehát a jelenség úgy működik, mint akármelyik betegség, amelynek vannak pszichológiai és biológiai összetevői, és az aktuális környezeti hatásokra élesedik ki
Azt gondolom, hogy igen. Az előbbiekben említettem a lehetséges biológiai hátteret. Pszichológiai oldalról nézve a kérdést, mivel a wifi, a mobiltelefon és az egyéb digitális technológiák egyre nagyobb mértékben képezik részét az életünknek, az elektromágneses sugárzások kézenfekvő tünet-attribúciós célponttá váltak. Mit is jelent ez? Ha tüneteket tapasztalunk, ha rosszul érezzük magunkat, ösztönösen keressük az okát. Ha nem tudjuk mire vélni, nyugtalanok leszünk, esetleg szorongani kezdünk (mi bajom lehet? lehet, hogy valami komoly betegség?) Ha találunk valami ésszerűnek tűnő magyarázatot az érzéseinkre, érzeteinkre, az megnyugvást, enyhülést ad. Eredményeink alapján úgy tűnik, hogy az esetek egy részében ilyen jellegű folyamatok is részét képezik az elektromágneses túlérzékenység kialakulásának. A tapasztalataink ugyanakkor egyértelműen azt mutatják, hogy minden eset más, nagymértékben egyedi. Vizsgálataink során biológiai és pszichológiai oldalról is igyekszünk feltérképezni a lehetséges kiváltó és fenntartó tényezőket.
Őszintén szólva, számomra megvan mindennek a misztikus íze is. Egyrészről, fizikai oldalról különleges dolog az elektromágneses sugárzás, hisz mint tudjuk, a sugárzást alkotó fotonok egyszerre részecske- és hullámtermészetűek (anyag és energia). Másrészről, az elektromágneses spektrumnak mi, emberek érzékszerveinkkel csak igen pici részét érzékeljük, látható fény és infravörös sugárzás (hőérzet) formájában, a többit csak műszereinkkel tudjuk mérni. De vajon a teljes spektrum az, amit jelenleg detektálni tudunk?
Sok kutatót, több tudományterület képviselőit kell összefogni ezekhez a kutatásokhoz. Hogyan tudtok együtt dolgozni?
Egyrészről ehhez a témához megfelelő fizikai ismeretekre és műszerekre van szükség, melyet mindenekelőtt a kutatócsoportunkban az OSSKI (Országos Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Igazgatóság) munkatársai biztosítanak. Klinikai szakpszichológus is része a csapatunknak, hiszen az esetleges kedvezőtlen pszichológiai folyamatok feltárása az ő kompetenciája, illetve a kísérleti helyzetekbe való bevonással a súlyos betegek esetében pszichológiai szinten esetleg árthatunk is. Két, az élettani hatásokkal foglalkozó kutatóbiológus és statisztikus is része a csapatnak. Bizonyos időközönként személyesen találkozunk, de leginkább e-mailen keresztül dolgozunk együtt.
Hogyan jutottál erre a kutatási területre, milyen fontosabb állomások voltak az életedben?
Az ELTE Természettudományi Karának biológus szakjára jártam. Negyedévben az Élettani és Neurobiológiai Tanszéken Dr. Bárdos György professzor úrhoz jelentkeztem TDK, ill. szakdolgozói munkára azért, mert akkor még farmakológiával szerettem volna foglalkozni. Az ő futó kutatási témája akkoriban az elektromágneses terek biológiai hatása volt, viselkedéses állatkísérletekkel foglalkozott, ebbe tudtam bekapcsolódni. Eleinte csak a kutatásmódszertani rész érdekelt, aztán nagyon megszerettem magát a témát is. A humán vonalra, vagyis az elektroszenzitivitás jelenségére csak később, a doktori munkám során találtam rá. Ennek keretében kezdetben csak kísérletes vizsgálatokat végeztünk laborban, amik alapvetően nocebo kutatások voltak (vagyis nem az elektromágneses sugárzás biológiai hatására voltunk kíváncsiak, hanem arra, hogy a sugárzásnak való kitettség tudata hogyan hoz létre tüneteket). A doktori munkám lezárultával párhuzamosan megszületett a kisfiam, magát a doktori értekezést egy hónappal a szülés előtt fejeztem be. A GYED-et követően, már az egyetemi oktatói munka mellett új iránnyal kezdtem kísérletezni: a lehetséges környezeti, biológiai, pszichológiai és szociális kiváltó tényezők egyidejű vizsgálatával. Ennek keretében minden nálunk jelentkező elektroszenzitív érintettet egyénileg, egy több hetes vizsgálatsorozat keretében vizsgálunk meg.
Hogyan egyezteted össze mindezt a családoddal?
Mint a legtöbb nő, én is nehezen. Főleg akkor, amikor nagyon bevonódom. Sokszor érzem, hogy éget a kíváncsiság és de jó lenne még pár órával többet dolgozni. Aztán arra gondolok, hogy a kisfiam most, csakis most öt éves, és amit ma elmulasztok vele, az nem pótolható. Ez a legfontosabb. Kutatni, dolgozni pedig – ha minden jól megy – még nagyon sok évem van.