A mozgás szeretetét megosztani
Sikeres parasportolók, egyben az ELTE hallgatói: Illés Fanni és Lukoviczki Réka az ELTE Inkluzív sportnapján sikereikről, küzdelmeikről, az integráció fontosságáról beszéltek és arról, mit jelent számukra a sport.
Kivételes sportolók vagytok, közben az Eötvös Loránd Tudományegyetem hallgatói is. Mit tanultok az ELTE-n?
Lukoviczki Réka: Gólyának számítok, most vagyok elsőéves a Pedagógiai és Pszichológiai Kar sportszervező szakán. Azért választottam az ELTE-t meg ezt a szakot, mert úgy hallottam, az ELTE hallgatóközpontú egyetem, és ez nagyon fontos számomra. Lényeges, hogy a tanárok és a hallgatók odafigyeljenek egymásra, megértsék egymást, érdemben kommunikáljanak a problémákról, szándékokról és szükségletekről. Azt gondolom, ha létezik ilyen egyetem, akkor nekem ott a helyem.
Illés Fanni: Elsőként az ELTE BTK magyar szakjára jelentkeztem. Nagyon szeretem az irodalmat és a nyelvészetet, de másfél év után rájöttem, hogy mégsem ez való nekem, és átjelentkeztem a Társadalomtudományi Kar szociális munka képzésére. Mindenkitől azt hallottam, hogy itt támogató közegben folyik a munka: segítséget kapunk a tanuláshoz és a sporthoz is. És nem is csalódtam: törődnek velem, hírt adnak az eredményeimről, segítenek az órarendem összeállításában. A képzésben ugyan a kivételes tanulmányi rend miatt lassan haladok, de nagyon szeretek ide járni, és örülök, hogy az ELTE közösségének tagja lehetek.
Profi sportolóként, egyetemistaként mindketten folyamatosan küzdötök: mi számotokra az életben a legnehezebb?
I. F.: Ha viccelnék, azt mondanám: nem tudok futópadon futni. De komolyra fordítva a szót: a legnagyobb problémát mindig is a közlekedés jelentette; most, hogy van szponzori autóm, jóval könnyebben jutok el innen oda. Nagyon nagy segítséget jelent, hogy ma már akadálymentesek az uszodák, rendesen tudok edzeni és konditerembe is eljárhatok.
Ha személyesebb dologról kell beszélni, akkor a riói paralimpiát említeném. Ötödik lettem, és nagyon csalódott voltam, sokáig nem is találtam a helyem: ez már a harmadik olimpiám volt, és innen sem sikerült éremmel hazajönni. Aztán néhány nagyobb betegség és sérülések is akadályoztak, meg is híztam. Ezt sem titkolom, hozzátartozik az életemhez. Az Európa Bajnokságra nagyjából sikerült megküzdenem a hormonproblémával, és érmet szereztem. Rengeteg ember munkája van abban, hogy felérhettem a csúcsra, sokkal inkább őket illeti tisztelet, ebben a nehéz kétéves időszakban sem engedték el a kezem, végig támogattak.
L. R.: Küzdeni minden nap kell. Ma Magyarországon a protézissel való futásnak nincs kultúrája: én vagyok az első fecske, aki nyarat próbál csinálni ezen a téren. Kedvemre való feladat, szívesen végzem, csak nagyon nehéz! Sok szakembertől hallottam, hogy már soha nem fogok futni, és ezt el kell fogadnom. Én pedig erre azt válaszoltam, hogy de igen, fogok futni. Szerintem itthon még nemigen tudják, mit kezdjenek velünk, protézissel sportolókkal. Változtatni szeretnék ezen, ez az én utam, ezt szeretném csinálni. Jelenleg is javítgatják a futólábam: ez egy bonyolult és dinamikus alkatrész, amit folyamatosan fejlesztenek, fixálnak, alakítják a beállításait. Hosszú folyamat, de ha sikerül, akkor nagyon szeretnék vele 100 méteres síkfutóként versenyezni, de legalább triatlonozni. Szeretek sokféleképpen mozogni, jó, ha több mozgásformában is versenyezhetek. Nagyon remélem, hogy sikerül, amit elképzelek, nagyon bízom benne, hogy minden lehetséges, ha az ember erősen elhatározza magát.
Számotokra miért fontos a sport, hogyan illeszkedik a hétköznapjaitokba?
I. F.: A tanulást és az élsportot nagyon nehéz, szinte lehetetlen összeegyeztetni, így lassan is haladok, de bízom benne, hogy sikerül e téren is jól vennem az akadályokat. Hogy mit jelent számomra a sport? 12 éves voltam, amikor elkezdtem, akkor csöppentem bele a paraúszás világába. Addig nem is találkoztam sérült emberekkel, óvodába és iskolába is ép gyerekekkel jártam együtt. Így azt sem tudtam, hogy rajtam kívül vannak más sérültek is. Amikor az első versenyemen vettem részt, éreztem, hogy megtaláltam azt a közeget, ahol igazán jól érzem magam. Ott ragadtam, 13 éve versenyzek, rengeteget jelent számomra az úszás. A természetes közegem a víz, itt nem akadályoz semmi a mozgásban. Sok nehéz időszakon mentem keresztül, de lábak nélkül is mindig sikerült felállnom.
L. R.: A futás egykor mindent jelentett számomra. Ilyenkor kiszellőztettem a fejemet, megtaláltam a problémákra a megoldást, egyszerűen más emberként tértem vissza a futópályáról. Azt gondolom, hogy ez továbbra is lehetséges, csak más módon. Egy amerikai statisztikai adat szerint a protézissel élő emberek 70%-kal több energiát használnak fel minden lépésüknél. Ahhoz, hogy ezt fizikailag bírjam, rengeteget kell erősítenem: az izomzatomat, a tartásomat. Hatalmas munka ez, rengeteg edzés, gyógytorna és úszás kell hozzá. Mivel a mozgás mindig is a legtermészetesebb állapot volt számomra, így ezt a fajta más mozgást is nagyon élvezem. A mozgás az életem, a futás pedig a szenvedélyem.
Különböző felületeken, de mindketten folyamatosan felszólaltok az integráció és az inkluzivitás mellett. Ezt a hivatásotoknak érzitek?
I. F.: A gyerekek szempontjából tartom ezt igazán fontosnak, közülük is különösen a sérültek állnak nagyon közel a szívemhez. Az lenne normális, ha csak az tanulna szegregáltan, akinek muszáj. Integrált gyerekként nőttem fel, persze, előfordult, hogy kicsúfoltak, de arra például sosem volt szükségem, hogy megvédjem magam, mert az osztálytársaim és a barátaim mindig mellém álltak. Érdekes módon a kiközösítés akkor kezdődött, amikor elkezdtem versenyszerűen úszni: sokat hiányoztam, sok helyre eljutottam, és erre sokan irigykedtek, de ez már inkább a gimnáziumban volt jellemző. Szerencsére ez a fajta rosszindulat mindig lepattant rólam: ilyen vagyok, van, aki szőke, más meg sérült. Sokáig műlábam volt, nem bánom, hogy megtanultam vele járni, nagyon szeretem a cipőket, a hosszú nadrágokat, de végül hagytam ezt a dolgot. Jött egy fiú az életembe, aki úgy szeret engem, ahogy vagyok, és biztosított róla, hogy nem kell műlábakkal takaróznom. Azóta nekem is könnyebb: ez vagyok én, protézis nélkül vagyok hiteles. Az úszásnak köszönhetően találtam meg a helyem a világban, de teljesen felvállani magam csak körülbelül két éve merem. Még nekem is friss az élmény: sokszor meztelennek érzem magam, ha nincs rajtam a lábam. Ha bemegyek egy plázába, így is, úgy is megáll az élet pár percre, de ez már egyáltalán nem érdekel. Büszke vagyok arra, aki vagyok.
L.R.: Nagyon sokan nem tudják kezelni a helyzetet, ha meglátnak. Ezért ez misszió is számomra: megmutathatom, hogy így is lehet élni. A saját életem egy kis részét az emberek elé is tárom: blogolok, írok azért, hogy értsék és megértsék az élethelyzetet, amiben én és még nagyon sokan élünk. Ez nem ördögtől való, furcsa és megmagyarázhatatlan élethelyzet, hanem teljesen természetes. Akaratunkon kívül kerültünk bele, mégis tudunk így is teljes életet élni.A sportszervezéssel az a célom, hogy olyan közösségi terek kialakításában vehessek részt, ahol sérültek és épek együtt mozognak, és nem kell folyamatosan falakat dönteni, mert természetes, hogy együtt vagyunk azok, akik sportolni szeretnének. Olyan helyben gondolkodom, ahová bárki betérhet, és bármikor csatlakozhat, legyen sportsérülése vagy épp ötven évesen jön rá arra, hogy triatlonozni szeretne, vagy egyszerűen csak közösségben szeretne lenni. A mozgás szeretetét szeretném megosztani.
Az interjú az Inkluzív sportnapon elhangzott kerekasztal-beszélgetés szerkesztett változata.
Forrás: elte.hu
2018.10.04.