A brazil reformer, akit lenyűgöz Ady
Hogyan került kapcsolatba a pszichiátriával és mi motiválta abban, hogy eleinte klinikai pszichiáterként dolgozzon, majd később kutatóként a különböző mentális zavarok és az egészségügy, valamint a modern társadalom szövevényes kapcsolataival foglalkozzon?
A hatvanas évek legvégén, amikor megkezdtem az egyetemi tanulmányaimat, Ceará államban mindössze egy egyetem működött, és a válaszható szakok száma is meglehetősen korlátozott volt. Akkoriban még erőteljesen éltek a társadalomban azok a sajátos polgári berögződések, melyek alapján egy fiatal egyetemista előtt alapvetően három fő klasszikus alternatíva állhat a felsőoktatási rendszerben: orvosi, jogi vagy mérnöki tanulmányokat kell folytatnia. Ezeket a területeket nagyon merevnek, a művészi hajlamaimmal és irodalmi-filozófiai érdeklődésemmel teljesen összeegyeztethetetlennek találtam. Ez volt az igazi oka annak, hogy végül az orvosi karon kezdtem meg a tanulmányaimat. Az egyetemi évek alatt egyre egyértelműbbé vált, hogy engem az orvostudománynak elsősorban azon vetületei érdekelnek, melyek közvetlenül érintkeznek a humántudományokkal. A művészetek és a humántudományok iránti érdeklődésem már egészen korán megnyilvánult, és mivel az orvostudományon belül a pszichiátria ápolja a legszorosabb kapcsolatot a humántudományokkal, egyértelmű volt, hogy végül ebben találtam meg a természetemnek és az érdeklődésemnek megfelelő tudományos irányt.
Komoly szerepet vállalt a brazil pszichiátria megreformálásának folyamatában. Mi vezette arra, hogy aktívan vegyen részt a hazája egészségügyi rendszerének megújításában?
Ahogy egyre jobban megismertem a brazil pszichiátriai kórházak helyzetét, ideológiáját és problémáit, annál inkább megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy radikális, komoly változásra van szükség. Ezzel párhuzamosan egyre komolyabban foglalkoztattak a közegészségügy, az egészségszabályozás, az egészségpolitika és a mentális betegségek epidemiológiájának kérdései. 15 éven keresztül dolgoztam a klinikai pszichiátriai gyakorlatban Brazília különböző részein. Aztán szép lassan az egészségpolitika felé fordultam, tehát az egyes betegek kezelése helyett inkább a társadalom, illetve adott régiók kezelése kezdett foglalkoztatni, a lokális egészségpolitikák és rendszerek megszervezése és ellenőrzése. Szinte lehetetlennek tűnt a pszichiátria megreformálása a teljes egészségügy megreformálásától függetlenül. Az igazi nagy küzdelem az állami finanszírozású Egységes Brazil Egészségügyi Rendszer létrehozása volt. Brazíliában az utóbbi évtizedekben két komoly állami finanszírozású terület jött létre: az egészségügy és a közoktatás. Mindkettőt meg is reformálták.
Hogyan látja, mik e két terület legfőbb problémái jelenleg?
Az utóbbi években komoly problémákkal küzd az egészségügyi rendszer, ami arra vezethető vissza, hogy a brazil állam hezitál, melyik modellt kövesse: a brit és a skandináv országok modelljét a társadalmi jóléttel és az állami szolgáltatásokkal, vagy az Egyesült Államokban érvényben lévő liberális rendszert. Az egészségügy tehát finanszírozási és szervezési problémákkal küszködik, ehhez jön még hozzá az a sajátos társadalmi tünet, hogy a brazil társadalom történelmileg arra van kondicionálva, hogy minél több gyógyszert szedjen. Lényegileg hipochonder társadalom vagyunk, egy olyan kultúra, amely nem akar felelősséget, elkötelezettségeket vállalni, ezért betegségek mögé bújik. Elképesztő számokkal szembesülünk. Brazíliában kialakult a gyógyszer egyfajta pszichoanalitikus élvezeti értéke. Fortalezában hétszer több gyógyszertár van, mint amennyit a WHO átlagosan előír. Ebben a furcsa helyzetben kell egy közegyetem rektoraként, egy olyan általános közegészségügyi politika érdekében dolgoznom, mely megoldásokkal szolgálhat a rendszer problémáira, különösképpen a mentális egészség kérdésében.
Nemcsak a pszichiátria és az egészségügy területén számít nagy reformernek, hanem az egyetemi oktatásban is. Mire vezethető vissza ez a nagy reformálási lendület?
Az egyetem elvégzése után, miközben több éven keresztül klinikai pszichiáterként dolgoztam, egyre inkább érlelődött bennem a gondolat, hogy sokkal inkább kutatóként, illetve tanárként szeretnék tevékenykedni. Amikor a ’90-es években elkezdtem az egyetemen dolgozni még nem volt se mesterképzés, se doktori képzés, nem működtek országszerte elismert kutatócsoportok. Éppen ezért először a képzés vertikalizációjára helyeztük a hangsúlyt. Számtalan posztgraduális, doktori és posztdoktori programot hoztunk létre. Az egyetemnek én voltam a huszonegyedik doktora, jelenleg hat–hétszáz doktori címmel rendelkező tanára van az intézménynek. Az a kutatócsoport, amelyben huszonöt évvel ezelőtt elkezdtem dolgozni, az egyetem ötödik kutatócsoportja volt, ma már több mint kétszáz különböző, Brazília-szerte elismert kutatócsoport működik az UECE-n, így az állami egyetemek rangsorán az előkelő nyolcadik helyet foglalja el. Az előtte lévő hét egyetem mind az ország hagyományosan progresszívebbnek tartott déli, délkeleti régiójához tartozik (São Paulo, Rio de Janeiro, Paraná, Santa Catarina), tehát a központi, északi és észak-keleti területek egyetemei közül az UECE az első. Én hoztam létre az egyetem egyik első mesterképzését, a Közegészségügyi Posztgraduális Programot, tizenegy éven át pedig mesterképzésekért felelős rektorhelyettesként dolgoztam. Negyvenöt mesterképzés és tizenkét doktori képzés megszervezésében vettem részt az adott időszakban. Ennek köszönhetően az egyetem jelenleg 1.600 tanárt foglalkoztat és 26.000 diákkal büszkélkedhet.
Milyen irányba halad az egyetem a megfelelő szervezeti struktúrák kiépítése után?
Az egyetem fejlődése minden kétséget kizáróan újabb ciklusba lépett. Az első huszonöt évben a graduális képzések megszervezése állt a központban, a következő huszonöt évben a hangsúly a posztgraduális képzések és a kutatási tevékenység fejlesztésére esett, az utóbbi években pedig a technológiai innováció és a nemzetközi kapcsolatok jelölik ki a fő irányokat. Ebben az új ciklusban a nemzetközi kapcsolatok fejlesztése is kardinális kérdés. Ha az universitas szó alapjelentéséből indulunk ki, az egyetem nemcsak lokális szinten termel tudást, hanem univerzálisan, a világnak is dolgozik egyszerre.
Mindennek fényében igyekszik minél több nemzetközi kapcsolatot kiépíteni. Ennek köszönhetően fejlődhet tovább. Kína, Franciaország, Spanyolország, Ausztrália, Egyesült Államok, Anglia és Magyarország – hogy csak a legfontosabb partnereinket említsem. Hogyan került kapcsolatba az egyetem az ELTE-vel?
Az ELTE-vel való együttműködés ötlete Major Istvánnak köszönhető, aki több évtizede biológusprofesszorként oktat az UECE-n. Ő volt a közvetítő az UECE és az ELTE között. Egy másik meghatározó személyiség Ceará állam és Magyarország kapcsolatában Hinkó Emil építész, akinek Fortaleza városa számos ikonikus, a városképet meghatározó épületet köszönhet. A Tudomány Határok Nélkül program révén számos diákunk tanult az ELTE-n, elsősorban az Informatikai Karon. Mindezek a tényezők, az ELTE akkori rektora, Mezey Barna professzor és munkatársai, köztük a brazil kapcsolatokért felelős Pál Ferenc professzor hathatós együttműködésükkel hozzájárultak ahhoz, hogy létrejöjjön egy egyetemközi megállapodás a diákok mobilizálására. Majd 2017 szeptemberében megkezdte működését az egyetemen a Magyar Lektorátus, melynek keretében az ELTE lektora – Urbán Bálint – a két egyetem, a Pallas Athéné Domus Animae Alapítvány, valamint a Fortalezai Magyar Konzulátus támogatásával magyar nyelvet és kultúrát oktat az érdeklődőknek. Érdemes hangsúlyozni, hogy egész Brazíliában a komoly magyar emigránsközösségekkel rendelkező São Paulo mellett itt Fortalezában működik a magyar nyelv és kultúra terjesztéséért felelős lektorátus. Terveink szerint a Magyar Lektorátust a jövőben szeretnénk egy komplexebb Közép-európai Lektorátussá bővíteni, hogy szorosabbra fűzzük a kapcsolatot a régió kultúrájával.
Székfoglaló beszédéből kiviláglik, hogy komoly és mély ismeretekkel rendelkezik a magyar kultúráról. Honnan ered ez az érdeklődés?
Magyarország, a magyar kultúra mindig is érdekelt és vonzott. Első kulturális élményeim az országgal kapcsolatban gyerekkoromhoz kötődnek. Gyerekként találkoztam először a Dunával Johann Strauss keringőjében, mely a képzeletemben – akárcsak a híres szerzemény címében – egy határtalanul kék színű folyóként jelent meg. Szintén gyermekként ismertem meg a legendás szépségű színésznőt, Gábor Zsazsát, illetve akármilyen hihetetlennek is tűnik, Molnár Ferenc tragikusan megható regénye, A Pál utcai fiúk serdülőkorom meghatározó olvasmányélménye volt. A könyv Rónai Pál fordításának köszönhetően jutott el Brazíliába, és vált több generáció kultikus regényévé. Még inkább lenyűgözött a magyar irodalom, amikor César Vallejo spanyol fordításainak köszönhetően megismertem Ady Endre sajátos szimbolista költészetét. Ady verseiből egy szomorú, hányattatott sorsú nép alakja rajzolódott ki előttem, melyet a történelem erőteljesen meggyötört, de megtörni sosem tudott. Így jutottam el az irodalmon keresztül Magyarország ellentmondásos eseményekben gazdag történelméhez, melyet a virágzó középkori királyság bukása után az Ottomán Birodalom, majd a Habsburg abszolutizmus elnyomása keretezett, és a XX. században megtapasztalta mindkét totalitárius rendszer rémuralmát. A magyar nép ellenállása az elnyomásnak, romantikus pátosza és mélyről jövő érzelmessége, melyről Ady versei is tanúbizonyságot tesznek, egészen lenyűgözött és lenyűgöz a mai napig minden alkalommal, amikor Budapesten járok.
Hír forrása: www.elte.hu