'A kutatómunka esszenciáját a megismerés adja'

Valóban, ennek nyilván több oka van, de szorosan összefügg a gyermekvállalással. A női kutatóknak el kell fogadniuk, hogy ha gyerekeik vannak, akkor kevesebb időt tudnak munkával tölteni, mert a gyerekek kikövetelik a törődést. Egy 10 és egy 13 éves kiskamasz édesanyjaként mai napig kétoldalú lelkifurdalásom van: ha otthon vagyok velük, akkor a munkával nem tudok haladni, míg ha tovább maradok bent a munkahelyemen, akkor a gyerekektől veszem el az időt. Nagyon fontosnak tartom azonban, hogy ez nem versenyfutás az idővel. A kutatómunka esszenciáját a megismerés, feltárás adja, ha valaki ezt élvezi, akkor – ha a GYES alatt ki is marad egy időszak –, vissza lehet térni. Ám nem szabad hasonlítgatni, hogy mi lett volna, ha nincs ez az egy, két évnyi szünet. Az első években különösen fontos, hogy ott legyen a kicsi mellett az édesanya, hiszen ő központi figura a gyermek életében. Ám ez a szerep akkor is az övé marad, ha néha más vigyáz a babára. A kötődés nem kizárólagosan az anyára korlátozódik, az apuka is lehet egyenértékű, biztonságot jelentő gondozó a gyerek számára, és ettől nem lesz gyengébb a kötődés az anyukához. A nagyobb gyerekekkel viszont beszélgetni kell, a tinédzserek maguktól ezt nem igényelnék, mert elidőznek a saját kis világukban. De az a fajta bizalom, hogy ha bármi baj van, a gyerek a szülőhöz forduljon, csak akkor alakul ki, ha a szülő jelen van az életében, és bármikor elérhető. Ezért az esti és hétvégi programokra én nem megyek el, bármennyire is érdekes számomra a téma. 

Édesanyám meséli, hogy míg a barátnőim arról ábrándoztak, tanítónénik lesznek, én azt mondtam, matematikakutató szeretnék lenni Afrikában. Azon túl, hogy ez elég meglepő kijelentés volt, jól kifejezte, hogy nagyon korán volt bennem egy intuíció, miszerint érdekesnek tartottam a gondolatok szerveződésének változatait. Először – kicsit családi nyomásra – egy évig jártam a Műegyetem Építőmérnök Karára, de rájöttem, hogy a tárgyi világnál sokkal jobban érdekelnek az emberek. Ezért jelentkeztem az ELTE pszichológia szakára, és egyből beiratkoztam kulturális antropológiára is, mert tudtam, hogy ez találkozik leginkább a gyerekkori álmommal, miszerint maga a gondolkodás megismerése elválaszthatatlan attól, hogy kulturális környezetben élünk. A pszichológián belül első pillanattól fogva a megismerés, azon belül pedig az emlékezetkutatás érdekelt. Vizsgálatok igazolják, hogy bármilyen emberi társaságban, interakcióban minden órából 10–15 percet emlékezéssel töltünk, mint ahogyan én is teszem, persze a kérdés erre is irányult. Ez a megfigyelés jól tükrözi, hogy az emlékezet egy olyan sajátos emberi működésmód, ami elválaszthatatlan része a mindennapoknak, de mégis találkozik benne az egyéni megismerés.

Először felnőttekkel foglalkoztam, mégpedig azzal, hogyan alakul ki az önéletrajzi emlékezet. Ebbe beletartozik az is, hogyan vagyunk képesek tanulni, és az is, hogyan tudjuk pontosan elmondani az élettörténetünket, elhelyezve ebben magunkat, a környezetünket és ezek kapcsolatait. Azt szerettem volna megérteni, hogyan épül ez fel a semmiből, milyen alkotóelemei vannak. Ennek kapcsán jöttem rá, hogy ha nem vizsgálok gyerekeket, csak felnőtteket, akkor nem fogom látni az alkotóelemeket. Így fordultam a gyerekek felé, és lettem a kognitív fejlődés kutatója. Ez a szakterület mindig tartogat újdonságokat, további kérdéseket számomra. Ezen belül az emlékezet fejlődése a legkevésbé vizsgált, a legtöbb ellentmondást és a legkevesebb tényt tartogató terület.

A pályázat kicsit nagyot vállal, talán ezért is hívta fel magára a figyelmet. Az elemekről, az építőkövekről már egyre többet tudunk, de az kihívás, hogy konkrétan igazoljuk, milyen beépített megismerési mechanizmusok révén valósul meg az emberek igen gazdag társas világa. Már vannak gyűjtött adataink, feltételezéseink és kísérletekkel igazolt eredményeink is, hogy nem csak a nyelvtanulásban, hanem például a tárgyakról való információk vagy önkényes normák elsajátításában különleges szerepet kapnak a társak. Mindez nem történhetne meg ilyen gyorsan, ha a gyerekeknek nem lennének modelljeik, mentális algoritmusaik, amivel szűrik az információt. Ebben a folyamatban van egy érzékenység a másik tanító szándékára: az hogy a másik tud valamit, amit ő még nem.

Már a 2-3 hónapos gyerekek jobban figyelnek arra az információra, amit a másik kimondottan nekik céloz, 6–8 hónaposan értik az oksági és a célokra vonatkozó viszonyokat, melyik a cél elérésére a leghatékonyabb útvonal, és az a legmegdöbbentőbb, hogy ezeket már tudják együtt használni. A 14 hónapos gyerekek pedig már tudják integrálni a tanítást és a saját individuális következtetéseiket. De hogy ebből hogy lesz az a komplex tudás, amit kultúrának hívunk, azt még nem értjük pontosan. Erre a nem kis feladatra vállalkozik a Lendület program.

Az egyik kutatási pillér, amit mindannyian tapasztalunk, hogy az emberek azonnal csoportokba sorolják magukat. Tehát nem úgy gondolkodnak egymásról, hogy x és y, hanem hogy x mint magyar, y mint nő, vagyis különböző társadalmi csoportok tagjaként, ami elválaszthatatlan az identitásunktól. Azt pedig a szociálpszichológiai kutatásokból tudjuk, hogy ebből a csoportba sorolásból mélyebb következtetéseket is levonunk, és hajlamosak vagyunk például egy ruha színe alapján esszenciális tulajdonságokra következtetni. Mindez kognitív pszichológiai oldalról pedig nemcsak egy itt és most csoportosítás, hanem súlyos következményei vannak arra nézve, hogyan gondolkodunk magunkról és másokról. A klasszikus szociálpszichológia szerint megtörténik a saját csoport felértékelése és a másik csoport leértékelése: dehumanizáljuk és degradáljuk a másik csoportot. Mi ennek a kognitív pszichológiai gyökerét szeretnénk feltárni. Ehhez pedig gyerekek vizsgálatára van szükségünk. Azt tűztük ki célul, hogy bizonyítjuk, a másik csoport leértékelése nem eredendően sajátja a csoportosításnak, hanem ez egy másfajta kognitív pszichológiai előnynek a mellékterméke. Az, hogy csoportban élünk, az egyedi tanulási formák gazdagodása szempontjából különös előnyt jelent.

Megtanulja, hogy aki hozzá közelebb áll, nagyobb valószínűséggel számára relevánsabb tudással rendelkezik. Ennek van egy pozitív oldala, de nincs negatív oldala. Viselkedéses vizsgálatokkal ezt kezdtük el igazolni. Mondok erre egy szemléletes példát: a tányér az alakjából adódóan az evés mellett alkalmas lehetne frizbinek is. A gyerekek a fizikai tulajdonságok alapján megtanulják, hogy mire való a tányér, azt pedig a kulturális környezet alakítja ki, hogy több lehetséges fizikai felhasználási mód közül a csoport milyen mindennapi funkciót köt hozzá.

A másik nagy missziója a Lendület-pályázatnak, hogy bebizonyítsa, miért tudunk dinamikusan váltani a csoportok között. A szociálpszichológia azt próbálja sulykolni, hogy ha beskatulyázunk valamint, akkor stigmát kap, és nehezen átjárhatók a csoporthatárok. De valójában a hétköznapokban dinamikusan váltunk ezek között: a munkahelyemen kutató vagyok, otthon pedig anya. Azt is tudjuk, hogy 6 éves kor alatt semmilyen negatív hozzáállás nem jelenik meg a másik csoporttal szemben, a kisgyermekek például nem érzékenyek a rasszra. Látják, hogy két ember különbözik, de nem tulajdonítanak neki jelentőséget, míg azt, hogy valakinek akcentusa van, már egy 10 hónapos gyerek is észreveszi. Vagyis az első olyan „kulcsok”, amelyek alapján spontán csoportosítanak a gyerekek, mind a tudásháttérrel kapcsolatosak.

Jelenleg 14 hónapos és 4 éves kor közötti gyermekeket hoznak hozzánk a szüleik. Kutatásaink a babák igényeit figyelembe véve rövidek és játékosak, mindvégig a szülők jelenléte mellett történnek – leginkább egy játszóházi élményhez hasonlíthatók. A kicsik vizsgálatával megannyi érdekességet tárhatunk fel gondolkodási folyamatainkról, ezek fejlődési szakaszairól. Így a babák nagyon sokat segíthetnek nekünk abban, hogy közelebb kerüljünk az emberi elme megismeréséhez. A szülők számára is izgalmas felfedezés lehet új szemszögből megismerni kisbabájuk gondolkodását. Egy-egy kutatáshoz akár 40–60 gyermek bevonására is szükség van, ám egy olyan komplex öt éves pályázatban, mint amilyen a Lendület, több száz gyermek és felnőtt kutatási eredményeit használjuk fel. A legnehezebben kisbabákról szerzünk adatokat, hiszen itt már a szülők mozgósítása is nehéz. Száz kisbabát például egy, másfél év alatt tudunk összegyűjteni. Sokan nem is tudnak erről a laborról, pedig már 10 éve létezik, és a szülők számára is különleges élmény, amikor rájönnek, mennyire okosak és tanulékonyak a picik már az első életévükben. A Babalabor kiemelt célja a társas megismerés folyamatainak feltárása, azt kutatjuk, miképp kezdik el a babák megérteni az őket körülvevő társas világot a fejlődés során.